Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004 (109. évfolyam, 1-6. szám)
2004 / 2. szám - Tanulmányok. Dr. Gonda Imre: A közösségi és a tagállami védjegyjog kapcsolata az Európai Unióban
30 Dr. Gonda Imre Meg kell említeni, hogy a hetvenes évek második felére tagállami szinten is jelentős változásokon ment keresztül a védjegyjog, különösen az ötvenes évekbeli állapotához képest. Egyrészről több tagállamban újrakodifikált védjegytörvény lépett hatályba - igy Franciaországban vagy a Benelux államokban - illetve új jogintézményeket vezettek be, például Németország esetében a használati kényszert. Másrészről nemzetközi szinten változást jelentő új multilaterális szerződésekhez csatlakoztak a tagállamok, amelyek közül kiemelkedő jelentőséggel bírt a Védjegyjogi Szerződés ’. Ezek a tényezők jelentős befolyással bírtak a tervezet tartalmának kialakítására. Nagy előrelépésként értékelhető az ún. Madridi Jegyzőkönyv* 4 létrehozása, ami lehetővé tette az angol nyelv használatát a nemzetközi védjegyeljárásban. A közösségivédjegy-rendszer létrehozására irányuló folyamat két nagy fázisra bontható, az első a tagállamok nemzeti védjegyjogának harmonizálása, ami lehetővé tette a második lépést, a közösségivédjegy-oltalmi rendszer felállítását. A Bizottság 1980-ban nyilvánosságra hozta a nemzeti védjegyjogok közelítéséről szóló irányelv (a továbbiakban: Irányelv) tervezetét, amelyet több tartalmi módosítást követően 1988-ban fogadott el a Tanács 89/104/EK számon. Az irányelv rendelkezései szerint a tagállamoknak 1992. december 31 -ig kellett eleget tenniük jogharmonizációs kötelezettségüknek. A határidő lejárta előtt azonban csupán három tagállam harmonizálta védjegyjogát, legkorábban Spanyolország, ahol néhány eltéréssel, de túlnyomórészt szó szerint átültették az Irányelv szövegét a nemzeti jogszabályba. Végül 1996-ra az összes tagállam eleget tett az Irányelvben megfogalmazott követelményeknek. Tartalmát tekintve az Irányelv elsősorban a védjegyoltalom megszerzése, illetve annak fennállása tekintetében állapít meg anyagi jogi szabályokat. A kötelező elemek mellett számos opcionális rendelkezést is tartalmaz. Ez utóbbiak tekintetében az érintett tagállam jogalkotóinak szándékára volt bízva, hogy a fakultatív elemeket beemelik a nemzetijogba vagy sem. A jogharmonizációra elsősorban azért volt szükség, mert a védjegyjog területén nagy eltérések voltak tapasztalhatóak a tagállamok nemzeti szabályozása között. Az eltérő jogszabályi háttér - a tagállamok iparjogvédelmi hatóságai összevetésében - még nagyobb differenciákat felmutató hivatali joggyakorlatot generált. Több tagállam-jellemzően az Egyesült Királyság, illetve Dánia - csak a kötelező elemeket implementálta. Ezzel szemben Spanyolország és Németország a fakultatív elemek többségét beemelte a saját nemzeti jogába.5 1.2. A közösségivédjegy-oltalom kialakulása Már az ötvenes években eldőlt, hogy a közösségi rendszer kialakításával egyidejűleg nem kívánják megszüntetni a tagállami szintű oltalmat, hanem azt fenntartva, a közösségivel párhozamosan működve képzelték el. Ezért a közös5 1999. évi LXXXII. törvény a Szellemi Tulajdon Világszervezetében lét-4 rejött Védjegyjogi Szerződés kihirdetéséről 1999. évi LXXXIII. törvény a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó 1989. évi Jegyzőkönyv kihirdetéséről Dr. Vida Sándor: Harmonizációs adottságok és opciók a védjegyjogban. Iparjogvédelmi Szemle, 1995. október ségi védj egy-oltalom kialakítását megelőzően szükséges volt a nemzeti védjegyjogok harmonizálása, az előző pontban tárgyaltnak megfelelően. Az a kérdés azonban nem volt tisztázva, hogy a közösségi rendszert milyen formában kívánják megvalósítani. A kezdeti időszakban felmerült, hogy az Európai Szabadalmi Rendszerhez hasonló regionális egyezmény formájában hozzák létre, vagy a közösségi jog alapjain és annak eszközeinek felhasználásával. A választ a már említett 1976-os memorandum adta meg, egyben világossá tette, hogy a Közösség az utóbbi megoldást látja indokolnak. A döntés már csak azért is különösen érdekes, mert az iparjogvédelmi oltalmi formák közül elsőként a védjegyek tekintetében valósították meg a közösségi szintű egységes oltalmat.6 A Bizottság 1981 -ben dolgozta ki a közösségi védjegyre vonatkozó rendelet tervezetének első változatát, amit 1984-ben jelentősen módosítottak. Végül az eredeti tervezetet, három átdolgozás után, a közösségi védjegyről szóló 40/94 EK rendelet (a továbbiakban Rendelet) formájában fogadta el a Tanács. 1986-ban kezdődtek meg a Rendelet végrehajtási rendeletéinek kidolgozására irányuló munkálatok. A Rendelet megalkotásakor több politikai színezetű kérdés is felmerült, amelyek közül kettő különösen nagy vitát váltott ki a tagállamok között. Az első a nyelv kérdése volt. Már a Rendelet tervezetének kidolgozásakor világos célkitűzésként fogalmazta meg a Bizottság, hogy a közösségi védjegy lajstromozására, valamint a lajstromozást követő egyéb, a közösségi védjegy státuszát érintő eljárások nyelve tekintetében korlátozásokat fognak bevezetni. Az Unió hivatalos nyelvei közül ki kell majd választani néhányat, amelyeket az eljáró hivatalban munkanyelvként fognak alkalmazni. A nyelvi kérdés az Unióban egyéb területeken is kényes. Közismert a francia nyelv használatáért erélyesen fellépő Franciaország politikája, ezúttal azonban Németország is határozottan igényt tartott saját nyelvének munkanyelvként történő elismerésére. A német és a francia nyelven túl már szinte természetesnek tűnhet, hogy szóba került az angol nyelv alkalmazása. Az Unió déli bővítését követően tovább bonyolította a problémát, hogy Spanyolország is kiállt a spanyol nyelv munkanyelvként való elismeréséért. Végül a létrejött kompromisszum értelmében öt munkanyelvet ismertek el, az angol, a német és a francia mellett a spanyolt és az olaszt. Mindemellett a közösségivédjegy-bejelentést az Unió bármely hivatalos nyelvén meg lehet tenni. A másik, nagy vitákat kiváltó kérdés a Közösségi Védjegyhivatal székhelyének a kiválasztása volt. Az Európai Szabadalmi Hivatal székhelye München, és mint ilyen Németország jó esélyekkel pályázott hivatkozva arra, hogy logikus megoldás lenne, ha az iparjogvédelmi hatósági tevékenységeket végző hivatalokat egy helyre koncentrálnák a Közösségben. Emellett Portugália és Dánia is igényt tartott arra, hogy a hivatal székhelyét az illetékességi területén belül helyezzék el. Franciaország Strasbourgban szerette vol-6 Kronológiailag a legkorábban a földrajzi árujelzők vonatkozásában valósult meg a közösségi szintű oltalom 1992-ben, azonban ez csak a mezőgazdasági és az élelmiszer-ipari termékek tekintetében érvényes; a Tanács 2081/92/EK rendeleté a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi jelzéseinek, illetve eredetmegjelöléseinek oltalmáról.
