Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2003 (108. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 4. szám - Könyv- és folyóiratszemle
Könyv- és folyóiratszemle 59 hogy felhasználhassa a saját üzleti tevékenységében a másik cég képességeit, lehetőségeit. Jellegzetes példák erre, midőn egy cég tőkével segít egy másikat, hogy az felfejlessze bizonyos innovációs kapacitásait vagy éppen az értékesítési hálózatát, majd ezeket felhasználja saját képességei kiegészítésére vagy pótlására. Mind az üzleti angyalokra, mind a vállalatközi fejlesztőtőke-befektetést nyújtó cégekre jellemző, hogy a tőkén túl rendszerint több-kevesebb értéknövelő közreműködést is nyújtanak a befektetésükkel működő cégeknek. A magántőke befektetési stratégiájából és megtérülési elvárásaiból - ideértve a hajlandóságot is a befektetésekkel járó kockázatok viselésére - következik, hogy az innovációs fejlesztés eredményeinek hasznosítására támaszkodó vállalkozások elsősorban tőle kaphatnak a tevékenységük gazdasági sajátosságainak megfelelő külső finanszírozást. Az olyan cégek számára azonban, amelyek tevékenységének döntő hányadát az innovációs fejlesztés és az eredmények hasznosítása teszi ki, kedvezőbb lét- és munkafeltételeket teremthet, ha a részvényeik nem forognak a tőzsdén, hanem a magántőkéhez tartozó befektetők kezén vannak. Ennek több oka is van, s ezekre itt Bierman is rámutat. A cég, amelynek részvényei a tőzsdén forognak, állandóan az elemzők figyelmének kereszttüzében áll, és részvényei tőzsdei árfolyamát nagyrészt az határozza meg, milyennek ítélik az elemzők a teljesítményének alakulását. Ezért azután folyamatosan koncentrálnia kell arra, hogy rövid távon is rendre jó eredményeket produkáljon, és nem engedheti meg magának, hogy elsősorban az innovációs munka stratégiai megfontolásai szerint működjék. A magántőke befektetési stratégiájának rendszerint része az is, hogy a felvásárlásra kerülő cégbe annak addigi vezetőivel együtt fektet be, azokat is tulajdonossá teszi. Olyan cégeknél, ahol mások a tulajdonosok és mások a vezetők, az érdekek eltérése gyakran okoz problémákat mind a stratégiai irányításban, mind a működtetésben, s különösen ártalmasak lehetnek ezek a cég innovációs teljesítményére. A vezetők tulajdonossá válása ezt igen nagy mértékben csökkentheti. Jól bizonyítja ezt, hogy mindjobban terjed a részvényopciók alkalmazása a javadalmazási rendszerekben, amelyekkel a cégek az alkalmazottaikat ösztönzik - a részvényopció, majd pedig a részvények birtoklása ugyanis többé-kevésbé a tulajdonosokkal hozza érdekközösségre az alkalmazottat. Azzal, hogy a cég vezetői maguk is befektetnek a kivásárlásba, igen erősen el is kötelezik magukat annak sikere mellett, hiszen e sikertől függ a befektetésük megtérülése. Kegyetlen, de nagyon hatékony, ha a vezetők hitelből vásárolnak, és így az egzisztenciájuk még inkább attól függ, milyen sikerre viszik a céget. Mindezek olyan tényezők, amelyek az innovációs munkához kedvező magatartásra indítják a cég tulajdonosait és vezetőit, illetve csökkentik az ellene ható tényezőket. Kiemelést kíván, hogy a magántőke befektetéseinél is gyakran alkalmazzák a strukturált finanszírozás különféle konstrukcióit is. Ezek egyik elemcsoportja a tényleges tőkebefektetés, ahol is a tőke véglegesen az így finanszírozott cég tulajdonába megy át, és ez utóbbinak az ügyletből sem visszafizetési, sem bármilyen egyéb adósságszolgálati kötelezettsége sem keletkezik, viszont a befektető a cégben tulajdoni hányadot kap. Ezekkel párhuzamosan alkalmaz^ zák a hitelviszonyt megtestesítő finanszírozási módokat is, ahol az így finanszírozott cégnek meghatározott feltételrendszerben vissza kell fizetnie a kapott pénzt, és érte rendszerint valamilyen hozamot —pl. kamatot — is kell adnia. Ez utóbbiak mellett a magántőke befektetéseinek strukturált konstrukcióiban gyakorta alkalmaznak olyan eszközöket is, amelyek a befektetőnek opciót biztosítanak arra, hogy az így finanszírozott céggel szemben lévő, hiteljellegű követelését egyoldalú döntéssel tőkebefektetéssé változtassa. Ebben az esetben lemond a pénz visszafizettetéséről, és ezért tulajdoni részesedést kap a cégben. Bierman a strukturált finanszírozás alkalmazásához is sok hasznos megfontolást kínál. A könyv jelentős hányadban a magántőke befektetési célcsoportjába illő cégek felvásárlásának, az ebben alkalmazandó (finanszírozási) stratégiák kialakításának útmutatója. A téma kiemelkedő gazdasági jelentőségét igen jól jellemzi az a tény, hogy az utóbbi évtizedben igen jelentősen nőtt a magántőke szerepe a cégkivásárlások, valamint a terjeszkedések finanszírozásában, és a magántőke-befektetések, a befektetési eszközök egyik osztályaként, az utóbbi három évben már meghaladták a 300 milliárd dollárt. Igen nagy és gazdag tehát a mező, amelyen a pénzcsinálás eszközeként felhasználható mindaz az elvi és gyakorlati tudás, amit Bierman itt kínál. A pálya ugyanakkor irgalmatlanul veszélyes és csúszós, ezért itt még inkább kell ez a tudás. Kiemelést kíván ugyanakkor, hogy a témát értelemszerűen befektetési szempontból elemzi, tehát előtérbe helyezi a ráfordítás és a megtérülés összefüggéseinek vizsgálatát. Ez tökéletesen illik a tárgyhoz, összhangban van a magántőke tevékenységével. Ugyanakkor azonban mindannak az érvényességét, amit itt a megtérülésekről, a különféle finanszírozási stratégiák alkalmazása révén elérhető hozamokról elmond, kisebb-nagyobb mértékben az adott helyen érvényes cégjogi szabályozás, valamint az adószabályok függvényévé teszi. Ezt mindig szem előtt kell tartani elemzéseinek, következtetéseinek, a bemutatott stratégiáknak a tanulmányozásánál, s a mondanivalójának környezetét alkotó cégjogi és adószabályokat össze kell vetni azokkal, amelyek ott érvényesek, ahol az itt tanulhatókat alkalmazni kívánjuk. Bierman mondanivalójának jelentős részét matematikai modellek és példák segítségével adja elő. Ezek követése olykor fokozott elmélyülést igényel, viszont nagyon világos, jól értékelhető képet mutatnak. A számítások követése során rögtön kiugrik az is, hol és miben függenek az eredmények olyan külső, országonként változó tényezőktől, mint például az adózás szabályai és mértéke. A könyv kiemelkedően fontos üzenetei közé tartozik, hogy igen komoly haszonra lehet szert tenni a kivásárlási ügylet szakszerű menedzselésével, pénzügyi konstrukciójának és elemeinek optimális megválasztásával, illetve kialakításával, és a megvásárolt cég pénzügyeinek hozzáértő alakításával. Mindezek azonban vajmi keveset érnek, ha a cég nem képes nyereséget termelni. A pénzügyi stratégiák csak nyereségesen működő cégnél hoznak pénzben mérhető hasznot. Tegyük azonban hozzá, hogy van egy igen figyelemreméltó kivétel e szabály alól: ha a céget nem azért veszik meg, hogy tovább működtessék, hanem hogy az esz
