Iparjogvédelmi Szemle, 2000 (105. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - Jelentés a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatával foglalkozó munkacsoport tevékenységéről és következtetéseiről
2 Jelentés 2.2. Külön figyelmet és említést érdemel, hogy a munkacsoportban az Szt. rendelkezéseinek koncepcionális alapja sem vált kérdésessé. A munkacsoportból senki sem igényelte a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás polgári jogi jellegének megváltoztatását, azaz a feltaláló és a munkáltatója közötti viszonyra a munkajog alkalmazását. Hasonlóképpen, a munkacsoport egyetlen tagja sem vonta kétségbe, hogy a feltalálónak a szolgálati találmány létrehozásáért külön - a munkabért meghaladó - díjazás jár. Mindez annak ellenére megállapítható, hogy a munkacsoportban megoszlottak a vélemények a magyar műszaki alkotói réteg megfelelő megbecsülésének és ösztönzésének, valamint a kutatási és fejlesztési tevékenység, a vállalati innováció előmozdításának gazdasági szempontból optimális módszereiről, megoldásairól. Az egyik vélemény szerint a magyar műszaki alkotók is elsősorban abban volnának érdekeltek, hogy megfelelően rugalmas szabályozási környezet teremtésével minél több olyan kutatóközpontot vonzzunk Magyarországra, amelyek munkabér formájában magas összegű, rendszeres jövedelmet garantálhatnak számukra, igaz a kiugró mértékű találmányi díj esélye nélkül. A másik nézet szerint valamely találmány létrehozása sohasem lehet közvetlen munkajogi kötelezettség, hiszen ilyesmire senkit sem lehet munkaszerződésben kötelezni. A találmányi díjazás a munkavállaló feltaláló számára nem egyszerűen csak új megoldások, hanem a munkáltatónak időlegesen piaci monopolhelyzetet biztosító - azaz szabadalmazható - megoldások létrehozására nyújt ösztönzést, egyes hazai vállalati tapasztalatok szerint kellő hatékonysággal. A találmányi díj intézménye nem okoz hátrányt Magyarországnak a kutatási és fejlesztési (vagy akár egyéb) célú beruházások iránti nemzetközi versenyben, hiszen egyrészt a munkabéren túlmenő díjazás kontinentális hagyományként szinte egész Európában érvényesülő követelmény, másrészt a találmányi díjak magyarországi mértéke aligha befolyásolhatja számottevően a nagyságrendekkel nagyobb összegű beruházási döntéseket. E két ellentétes álláspont bővebb kifejtése vagy értékelése azért nem szükséges, mert mindkét megközelítés hívei úgy ítélik meg: az Szt.-ben foglalt szabályozás kellően rugalmas vagy legalábbis megfelelő módosításokkal kellően rugalmassá tehető ahhoz, hogy gazdasági és innovációs felfogásuk a szabályozás keretei között a gyakorlatban érvényesülhessen. III. Az Szt. vitatott szabályai és megfelelő értelmezésük 3.1. Az 1.1. pontban említett nemzetközi vállalati észrevételekből az OM-ben készített tartalmi kivonat szerint szükséges volna az Szt. olyan módosítása, amely „lehetővé tenné, hogy a szolgálati és alkalmazotti találmányok tulajdonosa is egyértelműen az alkalmazó vállalat legyen, és ez a vállalat csak arra legyen köteles, hogy az alkalmazottat munkaviszony keretében előre meghatározott feltételek, illetőleg mértékek szerint javadalmazza. ... A szabadalom tulajdonviszonyait illetően bizonytalanság uralkodik.” A munkacsoport álláspontja szerint e kritika nem megalapozott, valószínűleg félreértésre épül. Az Szt. 1996. január 1-jei hatálybalépését megelőzően a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (azaz a „régi Szt.”, a továbbiakban: Rszt.) 9. §ának (2) bekezdése szabályozta a szolgálati találmányok tekintetében a szabadalmi igényjogosultságot (a „szabadalom tulajdonviszonyait”). E bekezdés értelmében a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót (vagy más jogviszony alapján jogosultat) illette meg. Noha az Rszt.-ben foglalt szabályozás sem hagyott bizonytalanságot afelől, hogy a szolgálati találmányra kit illet meg a szabadalom, az Szt. egyrészt egyértelműbb, világosabb helyzetet teremtett a munkáltató igényjogosultságának jogcímét illetően, másrészt árnyaltabbá tette a szabályozást az alkalmazotti találmány fogalmának bevezetésével, és az ilyen találmányra vonatkozó vagyoni jogok megoszlásának meghatározásával. Az Szt. 10. § -ának (1) bekezdése nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót illeti meg, hanem kapcsolatot teremt a munkáltatójogszerzése és a szabadalmi igényre vonatkozó általános szabály [a 8. § (1) bekezdése] között is, mivel megjelöli a munkáltató szabadalmi igényjogosultságának jogcímét is. Az Szt. e rendelkezése folytán a szolgálati találmányra vonatkozó szabadalmi igényjogosultság ex lege, a törvény erejénél fogva száll át a munkáltatóra, amint a szolgálati találmányt a feltaláló megalkotja. Ezt fejezi ki a 10. § (1) bekezdésének az a fordulata, hogy a munkáltatót a feltaláló jogutódjaként illeti meg a szabadalom a szolgálati találmányra. E rendelkezés tehát nemcsak a szabadalom „tulajdonviszonyait”, hanem a jogátszállás jogcímét illetően sem hagy semmiféle kétséget. Az Szt. az Rszt.-nél [lásd az Rszt. 9. §-ának (1) bekezdését] differenciáltabban csoportosítja a munkavállalók által alkotott találmányokat. A munkaviszonyból eredő kötelezettség teljesítéseként kidolgozott, azaz szolgálati találmányokra vonatkozóan a szabadalmi igény - amint az az előzőekből is kitűnt - a munkáltatót illeti meg. A szolgálatinak nem minősülő, de a munkáltató tényleges tevékenységi körébe tartozó, ún. alkalmazotti találmányok esetében a rendelkezés joga a feltalálót illeti meg, a munkáltatónak azonban ex lege - nem kizárólagos és forgalomképtelen - hasznosítási joga van a találmányra [lásd az Szt. 9. §-ának (2) bekezdését és 10. íjának (2) bekezdését]. Az alkalmazotti találmányokra vonatkozó vagyoni jogoknak a feltaláló és a munkáltató közötti megoszlását az Szt. tehát világosan, egyértelműen határozza meg. Nem ismert olyan jogvita, amely e rendelkezésekre, illetve az értelmezésükkel kapcsolatos bizonytalanságra lett volna visszavezethető. A jogösszehasonlító elemzések is azt mutatják, hogy Európában nem szokatlan, sőt elterjedtnek mondható a szolgálati, az alkalmazotti és az ún. szabad (tehát sem szolgálatinak, sem alkalmazotti találmánynak nem minősülő) találmányok megkülönböztetése, illetve a vagyoni jogok megoszlásának az Szt.-ben is megjelenő szabályozása. A munkabizottság ülésén felvetődött annak az elvi lehetősége is, hogy a szolgálati találmány fogalmán belül egy szőkébb kategóriát alakítsunk ki arra az esetre, amikor valamely konkrét - később szabadalmazhatónak bizonyuló - megoldás kidolgozására kifejezett utasítást, pontos „megrendelést” ad a munkáltató. Ilyen „megrendelt” szolgálati találmányokat ismer pl. a francia jogrendszer. Kérdéses azonban, hogy a
