Iparjogvédelmi Szemle, 1999 (104. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 4. szám - Tanulmányok. Dr. Sili Dóra: A választottbíráskodás; a WIPO Választottbírósági és Közvetítő Központja
Iparjogvédelmi Szemle, a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő melléklete 104. évfolyam IV. 1999. augusztus TANULMÁNYOK DR. SILI DÓRA A választottbíráskodás; a WIPO Választottbírósági és Közvetítő Központja* A VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS RÖVID TÖRTÉNETE A választottbíráskodásnak a j og kialakulása előtti előzményei már Salamon király bibliai történetéből vagy az egyiptomi mítoszok világából Seth és Horus vitájának eldöntésére kiválasztott Géb isten mondájából ismertek. A mítoszokból vett példák arra mutatnak rá, hogy a viták eldöntése alapvetően a vitában állók által választott személy feladata és joga volt, akin keresztül az igazság kinyilatkoztatásra került. Az állam kialakulásával a világi hatalom letéteményesei váltak olyan személyekké, akikre a felek szívesen bízták ügyeiket, hiszen nekik a döntés kikényszerítésére eszközeik és tekintélyük is volt. A bírói, az igazságszolgáltatási funkció gyakorlása tehát állami feladattá vált, de párhuzamosan a választottbíráskodás végig jelen maradt a történelem folyamán. Az ókorban gyakran előfordult, hogy két uralkodó a köztük felmerült vitát egy harmadik uralkodó döntésére bízta. A görök városállamok vitáikat részben az amphiktüoniák keretében intézék el, amelyek ilyen módon választottbírósági funkciót is gyakoroltak. A római jogban eleinte nem volt kikényszeríthető az ilyen vitaeldöntési módban való megegyezés, a compromissum. E kompromisszumban a felek jogvitájuk tisztázása érdekében választottbíró döntésének vetették alá magukat. Csak stipulatioval (azaz bírságfizetés elvállalása szerződésszegés esetére) lehetett megerősíteni ezt a megegyezést. A bírság megfizetésével a fél szabadult a compromissum alól. A császári jogalkotás által már peresíthető pactummá vált az ilyen compromissum. A római jog összefoglalásának tekinthető jusztiniánuszi törvénykönyvekben, a Corpus Juris Civilisben a választottbírói döntés már az ítélet erejével bírt. A középkorban a császár és a pápa, de egyes királyok is gyakran vállaltak döntőbírói tisztet, sőt igyekeztek a maguk számára ilyen szerepet biztosítani, mert így bele tudtak avatkozni más államok ügyeibe és azok elintézésével lehetőségük nyílt saját érdekeik érvényesítésére. * A felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyam befejeztével 1998-ban készült szakdolgozat alapján. Főleg az angol kereskedők körében volt elterjedt gyakorlat, hogy a rendes bíróságokkal szemben a választottbíróságokat előnyben részesítették. A céhekbe tömörült európai kereskedők jogvitáikat nem a királyi bíróságokkal, hanem céhmesterekkel mint választottbírókkal döntették el. Az abszolút monarchiák idején a választottbíráskodás háttérbe szorult, mert az abszolút uralkodók nem voltak hajlandóak másfajta hatalmat elismerni maguk fölött. Az újabb fellendülés a XVIII. század végén és a XIX. század elején következett be. Szerepet játszott ebben az úgynevezett Jay-szerződés megkötése az Egyesült Államok és Anglia között 1794-ben. Ez a szerződés a két állam közötti viták egész sorát választottbíróságként eljáró vegyes bizottságok elé utalta, és ezek működésének sikere felkeltette az érdeklődést más államokban is a választottbíráskodás intézménye iránt. Nagy hatással volt a világ közvéleményére az ún. Alabama-ügyben, 1872-ben hozott választottbírói ítélet, amely ennek a jogintézménynek a fellendülését vonta maga után. Az USA déli és északi államai között 1861-ben kitört polgárháborúban Anglia a rabszolgatartó déli államokat támogatta. Anglia a nemzetközi jog szabályait kijátszva hadihajókat juttatott a délieknek és ezek a hajók - köztük az Alabama is - nagy károkat okoztak az északiak tengeri kereskedelmének. A polgárháború befejeztével az USA kárigénnyel lépett fel Angliával szemben, mert az megsértette a semlegességből folyó kötelezettségét. A két állam közösen rögzítette azokat a szabályokat, amelyekből kiindulva a bíróságnak az ügyet el kellett döntenie. Ezek voltak az ún. washingtoni szabályok, amelyek leszögezték a semlegesek kötelezettségeit a tengeri háborúban. A választottbíróság ezek után ítéletében megállapította Anglia felelősségét és 15,5 millió dollár kártérítés fizetésére kötelezte. Az 1873-ban alakult nemzetközi jogi tudományos egyesületek-Nemzetközi Jogi Intézet, Nemzetközi Jogi Egyesület - javaslatokat dolgoztak ki a választottbíráskodás igénybevételének megkönnyítése érdekében. Mindez lehetővé tette, hogy az államok az 1899. és 1907. évi hágai békekonferenciákon megkíséreljék a választottbíráskodás nemzetközi egyezmény útján való szabályozását. Az egyezmény szabályai akkor kerülnek alkalmazásra, ha a vitában álló felek más szabályokban nem egyeztek
