Iparjogvédelmi Szemle, 1999 (104. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1. szám - Tanulmányok. Dr. Palágyi Tivadar: A szabadalmi ügyvivői hivatás története Magyarországon, I. rész
12 Dr. Palágyi Tivadar Felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyamra az vehető fel, aki felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezik. Az ilyen tanfolyamon a képzési idő négy félév keretében hatvan-hatvan óra. A felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyam tantárgyai a következők: a) az iparjogvédelem gazdasági és jogi alapjai, b) szabadalmi és használati mintaoltalmi jog, a vizsgálat módszertana, c) újítási jog és a feltalálók díjazása, d) védjegyjog és az egyéb árujelzők oltalma, ipari mintaoltalmi jog, a vizsgálat módszertana, e) a tisztességtelen piaci magatartás tilalma és a szoftver szerzői jogi védelme, f) bírósági eljárás iparjogvédelmi ügyekben és perekben, g) iparjogvédelmi tájékoztatás, h) külföldi és nemzetközi szabadalmi és használati mintaoltalmi jog, i) külföldi és nemzetközi védjegy- és ipari mintaoltalmi jog, j) a vállalkozások iparjogvédelmi feladatai, az iparjogvédelmi ügyfélképviselet. A felsőfokú iparjogvédelmi szakképesítést az szerzi meg, aki a tanfolyam tárgyaiból levizsgázik és a tanfolyam elvégzését követően megvédi a szakdolgozatát. Az egyes tantárgyakból a vizsgákat a tárgy befejezését követően legkésőbb a következő félév megkezdéséig, az utolsó félévi vizsgákat pedig a szakdolgozat benyújtásáig kell a tantárgy tanfolyami előadója előtt írásban, illetve szóban letenni. A szakdolgozatot a tanfolyam befejezését követően legkésőbb egy éven belül kell benyújtani és az MSZH elnöke által vezetett háromtagú vizsgabizottság előtt kell megvédeni. A felsőfokú iparjogvédelmi tanfolyam tárgyaiból és a szakdolgozat megvédése során a vizsgázó felkészültségét jeles jó, közepes, elégséges, illetve elégtelen osztályzattal kell értékelni. Elégtelen osztályzat esetén a szakdolgozat megvédését egy alkalommal, a sikertelen vizsgát követően három hónapon belül lehet megismételni. A tanfolyami vizsgákon és a szakdolgozat megvédése során elért osztályzatokat a leckekönyvbe kell bejegyezni. Végigtekintve a szabadalmi ügyvivői vizsgákra vonatkozó rendelkezéseken, feltűnő a legelső, 1895. évi és a második, 1937. évi miniszteri rendelet közötti jelentős különbség: az első csak a magyar szabadalmi törvények, szabályok és végrehajtási rendeletek, valamint a külföldi szabadalmi törvények lényeges intézkedéseinek az ismeretét írja elő; emellett a vizsga tárgyai között csak a vám- és kereskedelmi szövetségek, valamint az államszerződéseknek a szabadalmi ügyre vonatkozó határozatai szerepelnek. Ezzel szemben az 1937. évi rendelet a vizsgatárgyak közé sorolja mind a magyar, mind a külföldi szabadalmi, védjegy- és mintaoltalmi jogot, az ipari tulajdonra vonatkozó nemzetközi megállapodásokat, valamint a jogi ismeretek rendkívül széles körét is. Somorjaynál olvashatjuk/17) hogy a vizsgafeltételek szigorítása a Magyar Hites Szabadalmi Ügyvivők Testületé akkori elnökének, Kolos Aurélnak volt a törekvése, hogy ezáltal biztosítsák a szabadalmi ügyvivői minősítés szakmai és morális hátterét. Ezt a célt szolgálta a szóbeli mellett az írásbeli vizsga bevezetése is. Valószínűsíthető, hogy az 1937-es új vizsgarend szerint vizsgázó ügyvivők megfelelő szakmai színvonalát elsősorban a szigorú vizsgakövetelmények és a valóban szigorú vizsgáztatás, míg a korábban levizsgázott ügyvivőkét többnyire a szakmai gyakorlat hosszú évei biztosították. Az ügyvivői vizsgakövetelmények vonatkozásában nem volt kevésbé szigorú az 1947. évi miniszteri rendelet sem, sőt további szigorítást jelentett a vizsga két különálló részre való bontása, amit meghagyott az 1957. évi OT rendelet és az 1976. évi miniszteri rendelet is. A szabadalmi ügyvivői vizsga helyett a felsőfokú iparjogvédelmi szakképesítés megszerzése lett az ügyvivői jogosítvány elnyerésének feltétele 1980-tól 1996-ig. Ez jelentősen megkönnyítette az ügyvivővé válást, de a szakdolgozat készítésének és megvédésének a követelménye némileg pótolta a korábbi két írásbeli vizsga hiányát. Az 1995. évi ügyvivői törvény és miniszteri rendelet visszaállítja az ügyvivői vizsgát, és a vizsgára bocsátás feltételéül szabja a felsőfokú iparjogvédelmi szakképesítés mellett a legalább hároméves szabadalmi ügyvivőjelölti gyakorlatot is. Ezzel az ügyvivői utánpótlás kielégítő képzettsége biztosítottnak látszik. 3. A magyar szabadalmi ügyvivői kar története Az első szabadalmi irodát Benedek Lajos és társa alapította 1885-ben. Ezt az irodát 1891-ben megvette Kalmár Jakab és Pompéry Elemér/18) az előbbi egyike volt a legelső szabadalmi ügyvivőknek, míg az utóbbi később a Szabadalmi Bíróság elnöki tisztét töltötte be. A Szabadalmi Közlöny 1896. június 20-án megjelent első számában a „Kinevezések” rovatban az alábbi tizenegy személyről közölték, hogy azok számára a kereskedelemügyi miniszter kiadta a szabadalmi ügyvivői jogosítványt: Bemauer Zsigmond, Bölcskey Pál, Kalmár Jakab, Kelemen Manó, Meller Ernő, Neufeld Ármin, Réthy János, Schön Fülöp, Szilasi Jakab, Weisz Sándor és dr. Wirkmann József. A Szabadalmi Közlöny 1896. évi 7. számában még Bergl Sándor és Takács Győző ügyvivői jogosítványának kiadásáról olvashatunk. Az utóbbi két személy közül az első nem rendelkezett mérnöki képesítéssel. A Szabadalmi Közlönyben található meghirdetések szerint 1906 végéig 21 szabadalmi ügyvivő kapott jogosítványt. A tízéves működésről szóló elnöki jelentés^ viszont azt állapítja meg, hogy „ha a társas viszonyban levő ügyvivőket egynek tekintjük, akkor ma tényleg csakis 13- 14 szabadalmi ügyvivő működik”. Egy 1911-ben megjelent könyvi19) huszonnyolc működő szabadalmi ügyvivőt sorol fel. Nincsenek pontos adataink arról, hogy a két világháború közötti időben hogyan alakult a szabadalmi ügyvivők létszáma. Vékás szerint „1920-ban és 1925-ben negyven, 1930-ban harminchét, 1935-ben harmincnyolc, 1940-ben harminchat szabadalmi ügyvivő működött”.(l6) Itt külön említésre méltónak tartom a Szabadalmi Közlöny 1928. évi 8. számában Bernauer Zsigmond tollából megjelent rövid híradást, amelynek első két mondata így hangzik: „A Kormányzó Úr Ő Főméltósága Kalmár Jakab hites szabadalmi ügyvivőt, a magyar ügyvivők nesztorát m. kir. kormányfőtanácsossá nevezte ki. Ezzel a kitüntetéssel nemcsak az érdemes kitüntetett egyéniségét érte a legmagasabb helyről jövő elismerés, hanem megtiszteltnek érzi
