Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 2. szám - Jedlik Ányos emlékezete
18 Jedlik Ányos emlékezete rendtársa, neki szórakozást szerzendő, egymás után többször is elment hozzá beszélgetni, a látogatás ismétlésekor az öreg úr már türelmetlenül kérdezte: >>Hát az úrnak soha sincsen dolga? Nekem sok dolgom van!«” Nagygyűléseinkre mindvégig eljárt, s ilyenkor meglátogatta az egyetem fizikai intézetét is; régi barátait, az ő kedves eszközeit nézegette meg; később már alig ismerte meg a legtöbbet; csak egy érdekelte mindvégig, a csöves villámszedő. Ezzel bajlódott ő legtöbbet, ez volt legkedvesebb gyermeke. Részt vett rendesen nagygyűlési lakomáinkon is, ahol tudóstársunk, György Endre szokott az öregekre s közöttük reá pohárköszöntőt mondani. Kedélyesen mulatott ilyenkor közöttünk, csak egy panasza volt, hogy a mai fiatalok nem tudnak már fennhangon beszélni, és hogy a szakácsok nem tudják már puhára főzni a húst. Egyébként meg volt elégedve a világ folyásával. 1895-iki nagygyűlésünk alkalmával már nem jelent meg közöttünk; otthon tartotta kilencvenöt évének súlya, s 1896-ban, amikor a sor a György Endre pohárköszöntőjére került, nem hangzott többé fel az ő neve azoknak sorában, akiknek még e földön jót kívánhattunk volna. Az öregúr 1895. december 15-ikén örökre elszenderült. A halál neki nem lehetett nehéz tusa; erős hite szerint csak átköltözés földi boldogságból mennyei boldogságba. Közöttünk már csak emléke él tovább, nem mint szellemóriásé, akit csak bámulni tudnánk, hanem mint úttörő munkásé, akit követhetünk. Kellő iskolai előképzettség, vele együtt haladók támogatása és útbaigazító tanácsa nélkül, egyedül a maga erejéből, lankadatlan tudományszeretetétől serkentve küzdötte ő fel magát e század felfedezőinek sorába. Ma mégis már kedvezőbbek tudományos viszonyaink; többen vagyunk, jobb iskolákban, jobban készülhettünk elő; segédeszközökben gazdagabbak lettünk, s a nagyvilág tudományos intézményeivel is szorosabb kapcsolatba jutottunk; nekünk már könnyebb lehetne a haladás. De mindennek dacára azzal megelégedve mégsem lehetünk. Jóakaratunkon nem múlik, de hiányzik nekünk egy, ami megvolt Jedliknek és kortársainak, az idő, melyet zavartalanul fordíthatnánk tudományos munkásságunkra. Társadalmi életünknek az a sokféle követelése, mely a tudóst szobájának csendjében megzavarja, és őt akarva, nem akarva, nyilvános szereplésre készteti, és ehhez az az áldástalan szokásunk, hogy a reformok címén a munka elvégzéséhez mindig új meg új módon rendezkedünk, ahelyett, hogy komolyan nekifognánk, szétforgácsolja tehetségünket, idő előtt kifárasztja erőnket. Pedig a tudomány, mint féltékeny kedves, csak annak homlokára nyomja csókját, ki minden percét neki szenteli. Azért ha komolyan akarjuk, hogy a tudományban valamikor a magyarok tudománya is számot tegyen, kövessük Jedlik példáját, s utasítsuk el a csábítót, ki mellékes foglalkozások útján könnyebben elérhető babérlevélkékkel kecsegtet, az ő szavaival: „Hát az úrnak nincsen dolga? Nekünk sok dolgunk van!” Használja fel mindegyikünk azt az időt, melyet neki a Mindenható e földi életútjára kimért, a maga elvállalt feladatának teljesítésére olyan kitartással és olyan takarékosan, mint ahogy felhasználta Jedlik azt a közel száz évet, amely Isten különös kegyelméből neki jutott. Őrizzük meg az ő emlékezetét!
