Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 1. szám - Centenáriumi események. A Magyar Szabadalmi Hivatal Nemzetközi Elektrografikai kiállításának megnyitója
44 A Magyar Szabadalmi Hivatal nemzetközi elektrografikai kiállításának megnyitója mázó jellegű. Felbukkan a kassáki hagyományokra épülő képarchitektúra, az általa felfedezett detaillizmus, horizontalizmus; olyan motívumokkal találkozunk, amelyek már a 25 évvel ezelőtti Kadar-opuszokon is megjelentek. A legtöbb - e kollekcióban szereplő - művész vagy éppen most szánja rá magát a technikával való elmélyült és komoly foglalkozásra, vagy más irányú művészi tevékenysége mellett tekinti fontos - néha kísérleti jellegű - mozzanatnak az elektrografikát. Az ugyancsak Párizsban élő Judith Nem’s elnyújtott tondó formába komponált munkája azt bizonyítja, hogy a technika festői hatások elérésére is alkalmas. Finom tónusátmeneteket, irizáló felületeket láthatunk munkáján. A Budapesten - épp most Marokkóban - dolgozó Dávid Vera figuralátástól elforduló lapjain az elforgatás, a mű készülte közbeni elmozdítás technikáját alkalmazza. Hasonló módszerrel operál a dán Kirsten Jacobson labirintusszerű kompozícióin. Jean Mathiautkét fázist másol össze, Pierluiggi Vannozzi mail-art lapokat helyez kubisztikus konstellációba. A német Georg Mühleck Kadar dualista gondolatmenetét követi, amennyiben a kép felső mezőjében látható geometrikus motívumot ütközteti az alsó mezőben lévő realisztikus utalással. Hogy mennyire tágas szellemi vidékeket képes bejárni az elektrografika, bizonyítsuk egy posztmodem gondolatiságú művel (Fabio Boletti) - a pénztár előtti kis térben (naturális tájban egy televízió) és Klaus Urbons grafikájával, mely voltaképpen a platóni ideaelmélet szellemes parafrázisa (barlang => ablak => kottatartó mint a lejegyzett gondolat tárgyiasított szimbóluma). E gondolatrendszer végére hagytam - s talán nem is egészen véletlenül - a budapesti Haász Ágnest, aki az utóbbi időben rendkívül figyelemreméltó művekkel jelentkezett, nemrégiben például a szentendrei Hommage ä Bartók című nemzetközi tárlaton. Az e házban látható munkája alkalmas arra, hogy néhány fontos tanulságot levonhassunk. Műve technikailag a színek átfordítására épít, formailag a szolarizációra hasonlít, ami fotótechnikai eljárás. A képet nézve a szemlélő először egy érdekes, artisztikus, ha tetszik minuciózus felületet lát. Ez az első olvasat. Azután elkezd gondolkodni, és elkezd „belelátni” a képbe. Én a roueni katedrálist láttam meg benne, s Claude Oscar Monet-re gondoltam. Kadar mester - amikor ezt elmondtam neki - szkeptikus humorával hozzátette: igen, de délelőtt fél 11-kor. Ezt az anekdotikus pillanatot nem véletlenül idézem fel. Korunk művészetének kulcsszava ugyanis az allúzió, a sejtetés, a dolgok majdnem kimondása, az értelmezési lehetőségek nyitva hagyása. A nézőnek is van feladata, képzelőerejére számít a művész. A magam részéről örvendek annak, hogy ez a műegyüttes a reáliák házában talált otthonra. Jó helyre került, hiszen a feltaláló tudós kreativitása és a művészi trouvaille nem áll olyan messze egymástól, mint gondolnánk. Az alapító véletlenül pillantotta meg Joseph Kadar elektrografikáit. Az, hogy a Magyar Szabadalmi Hivatalba került a Joseph Kadar által válogatott kollekció, nem véletlen; megérezték az összefüggéseket. A történet akkor indult, s első mérhető eredménye e percekben már érzékelhető. Jó szívvel ajánlom tehát figyelmükbe a munkaszobák előtti folyosókon látható műveket. Dr. Hanti Ferenc