Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)
1996 / 3. szám - Könyvismertetés. T. Takenaka: A szabadalmi igénypontok értelmezése: USA Németország és Japán
Ipaijogvédelmi Szemle, a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő melléklete 101. évfolyam III. 1996. június KÖNYVISMERTETÉS T. TAKENAKA: A szabadalmi igénypontok értelmezése: USA, Németország és Japán A müncheni Max Planck Institute tekintélyes „IIC Studies” sorozatának 17. köteteként jelentette meg T. Takenaka: „A szabadalmi igénypontok értelmezése: USA, Németország és Japán” (eredeti címe: „Interpreting Patent Claims: The United States, Germany and Japan”) című tanulmányát. A szerző szerint a szabadalmi jogban nincs jelentősebb kérdés az igénypont értelmezésénél, éppen ezért tanulmányában részletes elemzésnek veti alá, hogy az miként történt és történik három, joggyakorlatát illetően mértékadó országban, nevezetesen az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és Japánban. Az 1. fejezet az igénypont-értelmezés történeti fejlődését tárgyalja részletesen mindhárom ország vonatkozásában, beleértve a szó szerinti, azaz „szűk” igénypont-értelmezést, valamint a joggyakorlat által kimunkált „ekvivalenciaelv” alkalmazását, számos eseti bírósági döntésre hivatkozással. Ennek során jól nyomon követhető, hogy a történeti fejlődés során országonként is miként változott a bíróságok igénypont-értelmezéssel kapcsolatos felfogása. A szerző a 2. és 3. fejezetben az igénypont-értelmezés jelenlegi általános elméleteivel és azok gyakorlati alkalmazásával foglalkozik. Mindhárom országban lényegében ugyanazt a kétlépcsős bitorlási tesztet alkalmazzák a bíróságok, amelynek első szakaszaként megvizsgálják, hogy a vélt bitorló termékére vagy eljárására szó szerint ráolvasható-e a kérdéses szabadalmi igénypont, és ha nem, akkor a teszt második szakaszában azt vizsgálják, hogy a vélt bitorló termék vagy eljárás az ekvivalens változatok körébe esik-e. A kérdést azonban tovább bonyolítja, hogy mindhárom ország joggyakorlatában mást értenek „szó szerinti ütközés” és „ekvivalencia” alatt. A szerző egyúttal azzal a kérdéssel is foglalkozik, hogy van-e érdemi különbség a bitorlási teszt és szabadalomképesség, illetve a szabadalom érvényességének megítélésénél alkalmazott, feltalálói tevékenységet (nem-kézenfekvőséget) elbíráló teszt között. Különösen értékesek e fejezeteknek azok a részei, amelyek a figyelembe vehető ekvivalensek körét határozzák meg, és e kérdés elméleti hátterét ismertetik. Egy bitorlási perben a szóba jöhető ekvivalensek körét a szerző szerint korlátozhatják egyrészt a szabadalomengedélyezési eljárás során tett bejelentői nyilatkozatok és korlátozások, amelyekkel a technika állásától igyekezett elhatárolni oltalmi igényét a szabadalmi oltalom megszerzése végett, másrészt az ekvivalensek korlátozódhatnak a technika állásában kimutatható változatokra. A bizonyítási teher vonatkozásában is különbségek mutatkoznak a tárgyalt három ország gyakorlatában. A tanulmány 4. fejezete talán a legizgalmasabb. A szerző itt kifejti, hogy jóllehet mindhárom ország lényegében ugyanazokat a jogelveket és szempontokat alkalmazza, mégis komoly eltérések mutathatók ki az ítélkezési gyakorlatukban. Éppen ezért szükség lenne az igénypont-értelmezési gyakorlat mielőbbi világméretű harmonizálására. A szerző érdekes javaslatot is tesz ilyen univerzálisan alkalmazható igénypont-értelmezési módszerre, sőt arra is kitér, hogy a tárgyalt három országnak ehhez milyen módosításokat kellene joggyakorlatában bevezetnie. E magasszintű és értékes tanulmányt minden olyan gyakorló szabadalmi szakembernek melegen ajánlom, aki a szabadalmi jog kulcskérdésével behatóbban kíván foglalkozni. Mivel az új magyar szabadalmi törvény értelmében a hazai igénypont-értelmezési gyakorlat felülvizsgálandó és újragondolandó, úgy hiszem, hogy e tanulmány sok értékes szempontot és segítséget nyújthat ehhez illetékes hatóságaink szakemberei számára is. (Dr. Markó József)
