Iparjogvédelmi Szemle, 1996 (101. évfolyam, 1-6. szám)

1996 / 3. szám - Dr. Hajdú Tamásné: Igénypontszerkesztés „tegnap és ma”

Igénypontszerkesztés „tegnap és ma'

17

fordítva, vagyis egy és ugyanazon működéshez sokféle és egymástól teljesen eltérő szerkezet tartozhat. Ha tehát az új működést és új szerkezetet létrehozó feltaláló csak a szerkezetre kapja meg a szabadalmat, akkor találmányának az életbe való kivitelének fáradsága és költsége után, amikor a találmányból haszonnak kellene származnia, jönnek az ügyes konstruktőrök és olyan készüléket szerkesztenek, mely eltér a feltalált készülék szerkezetétől, de pontosan ugyanúgy működik, tehát a feltaláló találmányának legértékesebb részét minden ellenérték nélkül kisajátították anélkül, hogy a szabadalom tulajdonosa ez ellen bármit is tehetne.

Ez ellen a gondolatmenet ellen viszont azt lehetne felhozni” - írja 70 évvel ezelőtt a szerző -, „hogy a feltaláló helyezze védelem alá az összes lehetséges megoldást. Ez azonban a véges emberi agyvelővel kivihetetlen, - írja - „eltekintve attól, hogy egy ilyen szabadalmi leírásnál rajzok százait kellene megszerkeszteni, és a leírás egy kötetnyi terjedelmet kapna.”

Az ügyvivő úr a cikk vége felé kitér azokra a szempontokra, amelyek a kontradiktórius ügyek kapcsán vetődnek fel a működéssel való jellemzést támadva.

A következőket írja:

„A működéssel jellemző igénypontok ellenzői az ilyen igénypontok hátrányai gyanánt azt szokták felemlíteni, hogy felszólalások vagy semmisségi perek folyamán nehézséget okoz egy újdonságrontó bizonyíték szabadalomgátló hatását meghatározni, tekintettel arra, hogy az újdonságrontó bizonyíték bár teljesen vagy részben más szerkezetű, mint a megtámadott bejelentés, illetve szabadalom igénypontjában jellemzett találmány, de a működése mégis ugyanaz vagy hasonló.

Ez az ellenvetés” - úja Schön Fülöp úr - „eltekintve attól, hogy egy kényelmi szempontból feláldozza a szabadalmi intézmény és a feltalálók életbevágóan fontos érdekét, még indokolatlan is, mert ilyen esetekben az igénypontok ugyanúgy korlátozhatók, mint amikor a szerkezeti részekben van egyezőség vagy hasonlóság. Ha az újdonságrontó bizonyíték gyanánt felhozott szerkezet pontosan úgy működik, amint azt a megtámadott bejelentés vagy szabadalom igényelte, akkor a működésre vonatkozó igények természetesen elesnek, és maradnak azok az igények, amelyek a még új és találmánynak tekinthető szerkezeti kiképzésre vonatkoznak. Ha nem tisztán a működés volt igényelve, hanem a működés a szerkezettel együtt, akkor az igénypont korlátozandó az új és találmánynak minősíthető szerkezeti kiképzésre, amidőn az ismert működési mód a könnyebb érthetőség kedvéért az igénypont bevezető részébe helyezhető.” A találmánynak tekinthető kifejezés alatt itt természetesen a „feltalálói tevékenységet” igénylő kitételt, az igénypont „bevezető részén” pedig a tárgyi kört kell értenünk.

Végezetül a cikk írója leszögezi, hogy általában semmiféle ok nincsen arra, hogy a működési jellemzőket másként bíráljuk el, mint a szerkezeti jellemzőket, és ha a szerkezeti jellemzők összehasonlítása, korlátozása és

törlése nem okoz nehézséget, akkor a működési jellemzők sem okozhatnak különösebb nehézségeket ilyen esetekben.

Érdekes dolog volt ezeket a cikkeket elolvasni, vagyis arra gondolni, hogy milyen kemény harc folyt 1925-ben a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróság azon gyakorlata ellen, amely nem szimpatizált az igénypontokban megjelenő működési jellemzőkkel.

Érdekes volt ez annál is inkább, mert, mint tudjuk, a ’80-as években, tehát mintegy 60 évvel később született hivatali határozatok lépten-nyomon, tulajdonképpen előírásszerűén tartalmazták a következő mondatokat:

„Berendezés, szerkezet az egyes részegységek egymás közötti kapcsolatának megadásával jellemezhető egyértelműen az igénypontban.”

„Működéssel való jellemzés nem megengedett az igénypontban.”

Ez utóbbi két mondat mögött egy meglehetősen merev hivatali joggyakorlat húzódott meg, amely nem engedte meg a kétfajta jellemző, vagyis a stmkturális és a működésre utaló jellemzők egyidejű, egyazon igénypontban való alkalmazását.

Azt tehát megállapíthatjuk, hogy a ’80-as évek hivatali joggyakorlatára nem voltak hatással a ’20-as évek ügyvivőinek érvei, erőfeszítései.

Ez volt tehát a helyzet itthon a ’20-as és a ’80-as években. Mielőtt rátérnénk arra, hogy milyen e kérdésnek a megítélése ma, nézzük meg, hogy hogyan alakult a kép más országokban? Nézzük meg például az Egyesült Államok esetét!

Talán éppen azért ezt, mivel mint tudjuk, a funkcionális jellemzés az Egyesült Államokból gyűrűzött be az európai gyakorlatba.

Az Egyesült Államok jelenlegi szabadalmi törvénye, a 1952. évi törvény, amelynek a neve a jól ismert 35 USC 112. §-ának 6. bekezdésében megengedi, hogy az igénypontbeli jellemzőket úgy rögzítse a bejelentő, mint egy „eszközt vagy egy lépést egy specifikált funkciónak, feladatnak a végrehajtására a struktúra, az anyag vagy a tevékenység megjelölése nélkül”. Ezek az ún. „means-for claim”-ek. A „means-for” igénypontok használata egyébként évszázados múltra tekint vissza az Egyesült Államokban, bár ezek használatát a Supreme Court (Legfelső Bíróság) kifejezetten tiltotta. A „means-for” kifejezés célja a szabadalmi igénypontok nyelvezetének az egyszerűsítése volt. Ahelyett, hogy egy specifikus, komplikált struktúrát vagy tevékenységi sort idézne a bejelentő az igénypontban, csupán egy eszközt irányoz elő az idézett hatásnak a létrehozására. Ez a nyelvezet akkor bizonyul hasznosnak, ha több különböző struktúra, szerkezeti elrendezés használható fel a találmány szerint a kívánt működés megvalósítására. Hogy ezeknek az igénypontoknak az alkalmazása, tehát a konkrét struktúrának az igénypontból való elhagyása nem problémamentes dolog a tengeren túl sem, kiderül abból, hogy a jogeseteknek, vagyis az ún. case law-nak a tanulmányozása azt mutatja, hogy