Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása
Ficsor Mihály 16 így a védjegyoltalom specifikus tárgyát a Bíróság ezúttal is a védjegynek a termék első ízben történő forgalomba hozatalakor történő használatához való kizárólagos jogként definiálta, amelynek célja a védjegy rangjával és jó hírnevével v isszaélni szándékozó versenytársak elleni védelem. Az oltalom e sajátos tárgyából következik ebben az ítéletben is a közösségi jogkimerülés: a védjegytulajdonos nem élhet a nemzeti jog által nyújtott kizárólagos jogával olyan termék importjának és forgalomba hozatalának megakadályozása érdekében, amelyet egy másik tagállamban ő maga, a hozzájárulásával más vagy a vele jogi v agy gazdasági kapcsolatban álló személy jogszerűen hozott forgalomba. Az oltalom lényegi funkcióját pedig e kizárólagos jog hatásainak pontos meghatározásakor kell figyelembe venni. E funkció nem más, mint a védjeggyel ellátott áruk azonos származásának garantálása a fogyasztók vagy a végfelhasználók számára annak lehetővé tételével, hogy az árukat a máshonnét származó áruktól az összetévesztés veszélye nélkül meg tudják különböztetni. E megfontolások fényében - az Európai Bíróság szerint - a második Hag-ügy körülményei közt „a meghatározó tény a hozzájárulás bárminemű elemének hiánya" volt. Az egyik tagállam nemzeti jogszabálya szerint védjegyoltalmat élvező védjegytulajdonos ugyanis nem járult hozzá az övéhez hasonló olyan terméknek a védjegy alatt vagy azzal összetéveszthető megjelöléssel történő forgalmazásához egy másik tagállamban, amelyet egy vele - jogi vagy gazdasági függőséget eredményező - kapcsolatban nem álló személy állított elő és hozott forgalomba. Márpedig - az Európai Bíróság ítélete szerint - ilyen körülmények között „a védjegy lényegi funkcióját ingatná meg, ha a jogosult nem élhetne a nemzeti jog által nyújtott lehetőségével, hogy megakadályozza az övéhez hasonló áruknak a védjegyével valószínűleg összetéveszthető név alatt történő importálását, mivel ... a fogyasztó többé nem lenne képes a forgalmazott áru származásának bizonyossággal történő megállapítására, és a termék rossz minőségét a védjegyoltalom jogosultjának tulajdonítaná, noha az utóbbi azért semmilyen módon nem felelős”. S ezzel kimondatott a közös eredet végét jelentő ítélet: az előbbi következtetésen ugyanis - a Bíróság szerint - „semmit nem változtathat az a körülmény, hogy a nemzeti jogszabály szerint oltalmazott védjegy és az importált árun szereplő hasonló védjegy ... eredetileg ugyanahhoz a jogosulthoz tartozott, amelytől az egyik védjegyet a Közösség létesítését megelőzően a két érintett tagállam közül az egyikben elkobzás útján fosztották meg”. S mivel az elkobzást követően - dacára közös eredetüknek - a védjegyek területi korlátok között egymástól függetlenül töltötték be funkciójukat, az áruk azonos származásának garantálását, az elkobzást követően elkülönült jogosultak bármelyike - tehát az elkobzás alapján jogot szerző is - megakadályozhatja a saját védjegyoltalma szerinti területen a másik védjegytulajdonostól származó áruk importálását és forgalmazását, feltéve persze, hogy azok az övével azonos vagy összetéveszthető védjegyet hordoznak. A Bíróság ezzel elvetette a közös eredet elméletét, amelynek kritikáját találó szarkazmussal fogalmazta meg Jacobs főügyész: „a közös eredet doktrínája a közösségi jog minden jogi alapot nélkülöző szüleménye; ... a fogyasztót nem érdekli a védjegyek genealógiája, őt az érdekli, ki készítette az árut, amelyet megvesz”. Az ítélet ennél többet kifejezetten nem tartalmaz, viszont közvetve további tanulságokkal szolgál. Elsőként arról kell szólni, hogy az Európai Bíróság ebben a határozatában meg sem említette a jogok létezése és gyakorlása közötti - valljuk be: igencsak mesterséges - különbségtételt.' Sokkal inkább valószínű, hogy e hagyományos dichotómiát azért nem idézte fel, mert a közös eredet elméletével együtt félre kívánta tenni, mintsem hogy e különbségtételt már olyan alapvető elvnek tekintette volna, amelyre már hivatkozni sem kell.'*1 Ha pedig közelebbről szemügyre vesszük az ítélet szövegezését, és visszaemlékezünk arra, hogy az EGK Szerződés 30-36. cikkei csupán állami intézkedésekre és nem a magánszemélyek magatartására vonatkoznak, akkor világossá válik, hogy az Európai Bíróság szerint az áruk szabad mozgására vonatkozó szabályok a tagállamok olyan jogszabályainak az érvényesülését zárják ki. amelyek a védjegytulajdonos számára a védjegy lényegi funkciójának betöltéséhez szükségesnél szélesebb körben biztosítanak jogokat (pl. az általa más tagállamban forgalomba hozott áruk újracsomagolás nélkül párhuzamos importjának megakadályozására). Lényegében tehát arról van szó. hogy a nemzeti jogszabályok által nyújtott jogosultságok közül a közösségi jog egyeseket annullál. kiolt, vagyis a közösségi jog igenis e jogok létezését teszi kétségessé (ha a régi terminológiánál maradunk).fl Összességében tehát megállapítható: a második Hag-ügyben hozott ítélettel a jogok létezése és gyakorlása közötti megkülönböztetésnek és annak a tételnek a napjai lejártak, amely szerint a jog „létezésének" szabályozása a nemzeti jogra tartozik, és azt a közösségi jog nem érinti, míg a jog gyakorlása ki van téve a közösségi jog kontrolljának. Hasonlóképpen háttérbe szorult a második Hag-ügyben a jogok törvényes és nem helyénvaló gyakorlása közötti különbségtétel is, azt az ítélet szintén semmilyen formában nem érvényesíti. Valójában e különbségtétel nem is nyújt objektív kritériumokat a 36. cikk alkalmazásához: a védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog gyakorlásának törvényessé vagy visszaélésszerűvé minősítése lehet az e cikk alapján végzett analízis eredménye, de 92 aligha lehet az analízis eszköze, módszere. Az Európai Bíróság szintén nem fogadta el azt az érvelést, hogy az áruk eredetét további - a védjegyen kívüli - megkülönböztető vonások alkalmazásával is megfelelően lehet jelezni.93 Jacobs főügyész igen találó megfogalmazással cáfolta ezt az érvelést: „ha az ütköző védjegyek azonosak - amint a jelen ügyben - a fogyasztó első benyomása, amely szerint az áruk kereskedelmi származása is azonos, olyan erős, hogy kétséges: eloszlatha
