Iparjogvédelmi Szemle, 1995 (100. évfolyam, 1-6. szám)
1995 / 2. szám - Tanulmányok. Ficsor Mihály. Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: Az európai bíróság gyakorlatának összefoglalása
4 Ficsor Mihály terméket behozzák, azt maga vagy a hozzájárulásával más hozta forgalomba. Továbbá az vált még egyértelművé, hogy nem vezet viszont közösségi jogkimerüléshez, ha a terméket más - a szabadalmas hozzájárulása nélkül - forgalmazza olyan tagállamban, amelyben arra a termékre nem szerezhető szabadalom. A Merck-ügy arra a kérdésre adott választ, hogy mi a helyzet akkor, ha a szabadalmas maga (vagy a hozzájárulásával más) hozza forgalomba a terméket olyan tagállamban, amelynek joga szerint az nem szabadalmazható. A Merek eégnek szabadalma volt Hollandiában egy gyógyszerre, amelyet azonban nemcsak ott, hanem Olaszországban is forgalomba hozott, ahol viszont nem volt szabadalma, mivel az olasz jog akkori állása szerint a gyógyszertermékek nem részesülhettek oltalomban. A Stephar készleteket vásárolt az érintett gyógyszerből Olaszországban, és azokat Hollandiába importálta. A Merek hollandiai szabadalmára hivatkozva meg kívánta akadályozni ezt. Arra hivatkozott, hogy - eltérően a Centrafarm v. Sterling Drug-ügy körülményeitől - neki nem állt módjában szabadalmat szerezni a termékre Olaszországban. s így a szabadalmi oltalom nem töltheti be rendeltetését. a feltaláló nem nyeri el alkotó teljesítményének jutalmát. Az Európai Bíróság nem fogadta el ezt az érvelést: „a termék első ízben történő forgalomba hozatalához való jog - a termék hasznosítására vonatkozó monopolhelyzet biztosításával - lehetővé teszi ugyan a feltaláló számára, hogy alkotó teljesítményének jutalmát megszerezze, azonban nem garantálja e jutalom minden körülmények közötti megszerzését”. A Centrafarm v. Sterling Drugügyben még fontos tényezőnek tűnő jutalomelmélet trónfosztása ezzel kimondatott; a feltalálót megillető jutalom másodlagos, kiegészítő jelentőségű szemponttá minősült vissza.23 A hangsúly a szabadalmas döntési szabadságára24 és arra helyeződött, hogy a szabadalmas miként él e szabadságával: „a szabadalmasra tartozik, hogy eldöntse - az összes körülményre figyelemmel milyen feltételek mellett hozza forgalomba a terméket, ideértve annak lehetőségét is, hogy olyan tagállamban hozza azt forgalomba, amelynek joga nem teszi lehetővé a kérdéses termék szabadalmaztatását. Ha mégis így dönt, el kell fogadnia döntésének a Közös Piacon belüli szabad árumozgásból adódó következményeit. Az áruk szabad mozgása ugyanis azoknak a jogi és gazdasági körülményeknek a részét képező alapelv, amelyeket a szabadalmasnak figyelembe kell vennie, amikor arról dönt, miként gyakorolja kizárólagos jogát.” A Merck cég tehát nem akadályozhatta meg az importot: szabadon döntött a termék olaszországi forgalmazásáról, tudatában kellett legyen a Római Szerződés egyik alapelvének, viselje hát döntésének következményeit. Az Európai Bíróságnak ez az ítélete azt a benyomást kelti, hogy a szabadalmas elhatározása, illetve hozzájárulása nem kötődik szabadalmasi minőségéhez. Az olaszországi forgalomba hozatal ugyanis nem a szabadalmas mint olyan részéről történt, hanem egy olyan termelő részéről, akinek másutt, egy másik tagállamban az adott termékre szabadalma van. Ugyanez igaz a hozzájárulásra is: ebben az esetben a hozzájárulás nem valamely kizárólagos jog jogosultjának az oltalom hatálya alá tartozó cselekmény végzéséhez adott hozzájárulása, hanem csupán a szabadalmi jogi szempontból szabadon folytatható forgalomba hozatalhoz az eredeti gyártó részéről adott hozzájárulás.25 Ez kifejeződött abban is, hogy a termék olaszországi ára - a szabadalmi oltalom hiányában - alacsonyabb volt. mint a hollandiai. Az Európai Bíróság a Merck-esetben tehát a jogkimerülés szempontjából releváns területet nem a Közösségen belül élvezett oltalom, hanem a Közösségen belüli tényleges hasznosítás (forgalomba hozatal) területével azonosította, függetlenül attól, hogy a jogosultnak módjában állt-e a jogi védelemből adódó profitra szert tenni az export helye szerinti országban. Eüggetlenül tehát attól, hogy a jogosult kénytelen volt az export helye szerinti országban kompetitiv - vagyis az import országában érvényesülőnél szükségképpen alacsonyabb - áron eladni a terméket, amely ezáltal mások számára hasznot hajtó, párhuzamos import tárgyává válhatott.'2(1 Érdemben ellentmondásosan, logikai szempontból következetesen vitte tovább a Merck-eset gondolatmenetét a Pharmon v. Hoeehst-perben hozott ítélet, amelyben immár explicit módon megfogalmazódott a Merck-döntésben még csak megbúvó kritérium: a szabadalmas döntési szabadsága. A Hoechst szabadalmat szerzett egyik gyógyszertermékére - többek között - Hollandiában és az Egyesült Királyságban. Az utóbbiban kényszerengedélyt adtak a szabadalom hasznosítására. A kényszerengedélyes állal gyártott termékeket a Pharmon megvásárolta, és Hollandiában forgalomba hozta. A Hoechst ezt hollandiai szabadalma alapján meg kívánta akadályozni. Az Európai Bíróság a szabadalmas hozzájárulásának szűk értelmezése mellett döntött. Elutasította azt az érvelést, hogy a találmány egyesült királyságbeli szabadalmaztatásával a Hoechst lényegében „hozzájárulását” adta a kényszerengedélyhez, hiszen az angol jog ismeretében számolnia kellett a kényszerengedély lehetőségével: vagyis az önkéntesen tett szabadalmi bejelentéssel hozzájárult az adott nemzeti jog alkalmazásából adódó követkézményekhez. A Bíróság hangsúlyozta: „ha valamely tagállam illetékes hatóságai egy harmadik személynek ... kényszerengedélyt adnak, amely lehetővé teszi számára olyan előállítási és forgalmazási cselekmények végzését, amelyek megtiltására a szabadalmasnak rendes körülmények közt joga van, nem tekinthető megadottnak a szabadalmas hozzájárulása e harmadik személy cselekményeihez. Az ilyen hatósági aktus ugyanis valójában megfosztja a szabadalmast attól a jogától, hogy szabadon határozzon a termék piacra bocsátásának feltételeiről.” A következtetés ez után már nyilvánvaló volt: mivel a szabadalmi jog lényegéhez tartozik az első ízben való for-
