Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 6. szám - Ficsor Mihály: Az ipari tulajdon nemzetközi védelme és az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény: út a TRIPS-hez
ÚtaTRIPS-hez 25 komparatív előnyökre tettek szert a náluk fejlettebb nemzetgazdaságokhoz képest. Mivel ez utóbbiak versenyképességének hanyatlása mögött nem csupán a külföldi iparjogvédelmi és szerzői jogi jogértések állnak (32), a szellemi tulajdon védelmének erősítésére irányuló törekvések gyakran az ilyen jogsértésekre kevésbé vagy egyáltalán nem érzékeny iparágak protekcionista védelmének és támogatásának mezét is ölthetik, vagyis a fejlődők szemében olybá tűnhet, hogy valójában viszonylag versenyképes, olcsó áruiknak a fejlett államok piacairól való kiszorításáról van szó (33). Fokozza az ellentmondást, hogy az iparjogvédelmi oltalomban részesülő vagy arra számot tartó eredményeket hozó kutatási és fejlesztési beruházások mögött sok esetben jelentős mértékű és arányú állami támogatás áll. Nem csoda, ha egyes vélemények szerint a nemzetközi szabadkereskedelem eszméjétől nagyon messze áll a fejlett ipari államok törekvése, hogy a szabad versenyt természetszerűleg torzító támogatásaik megtérülését a szellemi tulajdon - szintén versenykorlátozó - védelmének, méghozzá magas szintű és hatékony védelmének a fejlődő országokra történő „erőszakolásával” biztosítsák (34). A fejlett és a fejlődő országok közötti nézetkülönbség mélyén rejlő paradoxont találóan írja le Reichman: „Egyfelől az iparosodott országok, amelyek belföldön a szabad piac elveit fogadják el, a világ többi részére a szellemi javak magas fokon szabályozott piacát kívánják rákényszeríteni, amelyen a szerzők és a feltalálók learathatják, amit elvetettek. Másfelől a fejlődő országok, amelyek belföldön korlátozzák a szabad versenyt, a szellemi javak teljesen szabályozatlan világpiacát képzelik el, amelyben a verseny a kereskedelem éltető ereje.” (35) Ehhez az okfejtéshez ugyannakkor hozzá kell fűzni, hogy a TRIPS- tárgyalások nemcsak a fejlett és a fejlődő országok közötti hagyományos antagonizmus megjelenését hozták magukkal, hanem az ipari államok szellemi tulajdonjogi jogszabályai közötti különbségek kereskedelempolitikai jelentőségére is rávilágítottak. Az egymásnak ellentmondó véleményekből összességében annyi leszűrhető, hogy a szellemi tulajdon megfelelő, kellően magas szintű és hatékony védelme az egyes nemzetgazdaságok és a világkereskedelem fejlődésének érdekében áll, ahhoz szükséges. Kétséges azonban, hogy az iparjogvédelmi és a szerzői jogi szabályozás konkrét jogi megoldásai - az egyes nemzetgazdaságok sajátos helyzetétől, körülményeitől elvonatkoztatva - az említett fejlődéshez elengedhetetlenül szükséges feltételeknek minősíthetők-e. Más szóval: „exportálhatók-e” egy adott jogrendszernek a maga viszonyai közt mégoly sikeresnek bizonyuló elemei más országokba a világkereskedelem előmozdításának reményével, anélkül hogy ezzel az érintett államokat a gazdaságilag szinte szükségképpen hátrányos és jogtechnikai szempontból is kifogásolható szervetlen recepcióra kényszerítenénk? A TRIPS TÖRTÉNETE: EGY TAKTIKA SIKERE? Ha elfogadjuk is - bizonyos megszorításokkal és feltételekkel - kiindulási pontként, hogy a szellemi tulajdon nemzetközi védelmének erősítése az utóbbi évtizedekben gazdasági szükségszerűséggé és alapvető kereskedelmi érdekké vált, még nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy az erre irányuló erőfeszítések miért nem a nemzetközi iparjogvédelmi és szerzői jogi együttműködés hagyományos keretei között találtak utat maguknak. Miéit terelődött a hangsúly a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) keretében folyó jogharmonizációról, a jogterület alapegyezményeinek - az ipari tulajdon oltalmára létesült Párizsi Uniós Egyezmény (PUE) és az irodalmi és művészeti művek védelmére létesült Berni Uniós Egyezmény (BUE) - továbbfejlesztéséről a GATT-hoz kapcsolódó szabályozásra? A Párizsi Uniós Egyezményt az 1967. évi stockholmi revízió óta nem vizsgálták felül, az egyezmény immanens dinamikája (36) megtört. A legutóbbi revíziós konferencia (37) eredménytelensége a tagállamokat és a WIPO-t új utak, módszerek, jogi megoldások keresésére indította. így készültek el azok a szerződéstervezetek, amelyek a PUE-t és a BUE-t kiegészítenék, illetve „értelmeznék” a szabadalmi, védjegy- és szerzői jogi jogharmonizáció és a nemzetközi jogfejlesztés érdekében (38). A szabadalmi jogharmonizáció tárgyában tartott diplomáciai értekezlet első része mindazonáltal nem hozott sikert (39); a második részt bizonytalan időre elhalasztották, a Párizsi Unió közgyűlése pedig szűkítette a jövendő szerződés tárgykörét, egyes szabályozási tárgyakat kivonva a harmonizáció hatálya alól. Meg kell jegyezni, hogy az eredménytelenségnek legalább annyira oka volt az a gazdasági szempontból is jelentős különbség, amely az Amerikai Egyesült Államok és a többi fejlett ország szabadalmi joga közt meghúzódik, mint a fejlődő államok vonakodása a védelmi szint emelésétől. A fejlett országok kormányaiban egyre erősödött az a felismerés, hogy pusztán a meggyőzés, a felvilágosítás, a propaganda erejével már nem érhető el eredmény ezen a területen. Kevéssé hatottak a szellemi tulajdon védelmének morális, eszmei igazolására történő hivatkozások: a fejlődő országok számára a szellemi tulajdonjogok sokkal inkább tűntek a gazdaságpolitika érvényesítésére szolgáló jogi eszközöknek, mintsem morális legitimációval rendelkező alkotmányos (alapjogoknak (40). Afejlett országoknak a szellemi tulajdonnal kapcsolatos politikájában bekövetkező szemléleti változás ezért annak a tanulási folyamatnak (41) is az eredménye, amelynek során valójában a fejlődő országokban érvényesülő, a gazdaságpolitikához erősebben és közvetlenebbül kötődő iparjogvédelmi és szerzői jogi felfogás kényszerű recepciója történt meg a fejlett ipari államokban. Ez a sajátos, fordított irányú
