Iparjogvédelmi Szemle, 1994 (99. évfolyam, 1-6. szám)
1994 / 1. szám - Dr. Farkas József: Díjigények érvényesítése csőd-, felszámolás- és egyéb válsághelyzetekben
12 dr. Farkas József I. CSŐDELJÁRÁS Tekintsük át először a csődeljárást, és keressük meg a feltaláló helyét e folyamatban. A csődeljárásról szóló 1991. évi IL. törvény (Cstv) 3. § c) pontja szerint hitelező az, akinek az adóssal szemben az adós által nem vitatott, lejárt vagyoni követelése van, továbbá az is, akinek még le nem járt, de az adós által elismert követelése van. Ennek értelmében az a feltaláló, akinek érvényes díjazási szerződése van, hitelező a csődeljárás megindulásáig lejárt díjrészletekre nézve, de az adós további működése esetén, ha az a találmányt tovább használja, a jövőre vonatkozólag is hitelező. A feltaláló hitelezői pozíciója azonban a Cstv 1993. évi módosítása kapcsán romlott. Azért romlott a feltalálói pozíció, mert míg a csődeljárásról szóló 1991. évi IL. törvény eredeti - tehát 1993. szeptember 1-jéig hatályban volt - 17. §-a szerint az egyezséghez valamennyi hitelező jóváhagyása szükséges volt, addig a módosítás utáni, vagyis jelenlegi szöveg mind a fizetési haladék igénybevételéhez szükséges hitelezői egyetértést (a 9. § (4) bekezdésben), mind pedig az egyezség megkötésének elhatározását többségi döntéshez köti, amely többségnek képviselnie kell az összes követelés kétharmadát. A feltalálói díjkövetelések a tapasztalat szerint az igények alsó mezőjében helyezkednek el, több nagyságrenddel lemaradva az adó-, vám- és társadalombiztosítási követelések, és többnyire nagyságrenddel lemaradva a pénzintézeti és szállítói követelések mögött. A módosítás előtt ennek ellenére lehetősége volt a feltalálónak nyomást gyakorolnia az adósra, mert mégiscsak a hitelezők egyike volt, s az ő egyetértése is kellett az egyezséghez. Ez a lehetőség a módosítással elveszett, s a feltaláló részére az a vigasz maradt, hogy a törvény szerint az egyezségben megállapított feltételek azokra nézve sem lehetnek kedvezőtlenebbek, akik az egyezséghez nem járultak hozzá. A feltaláló jövőbeni - tehát még le nem járt - igényét érintheti az adós által előterjesztett program, amelyet a hitelezőknek el kell fogadniok. Ha ez a program annak a tevékenységnek a folytatását tartalmazza, amelyhez az adós a találmányt használja, akkor ez feltételezi a feltaláló folyamatos további díjazását. Ha azonban e program az adós szállítóitól és közreműködőitől fizetési haladékot kér, ez a feltalálót is érintheti. Mindenképpen tiltakozhat a feltaláló a diszkriminatív eljárás ellen, vagyis, hogy az egyezség alapján az adós szállítóinak rendesen fizessen, neki viszont nem. E kérdésben a vagyonfelügyelőnek a feltalálót támogatnia kell. A kibontakozási program azonban tartalmazhatja egyes tevékenységek abbahagyását, s ezzel kapcsolatban vagyontárgyak, termelőeszközök értékesítését is. A Cstv 19. § (6) bek. szerint az egyezség keretében a hitelezők az adós vagyonában tulajdont szerezhetnek, tehát adott esetben megvehetnek egy szolgálati találmányt is, akár önmagában, akár egy gyártósor és technológia részeként. A csapda a feltaláló számára az, hogy ha a vevő (az átvevő hitelező) nem vállalja át a díjazást, az adós cég pedig a feltalálói díjkövetelést a többi hitelezői követelés közé sorolja - vagy éppen összegszerűen vitatja -, akkor a feltaláló járandósága csökken, sőt, a második esetben bizonytalanná válik. A feltalálónak a vagyonfelügyelőnél kell az ilyen lépések ellen védelmet keresnie, hiszen az minden hitelező érdekének védelmezője, tehát az övé is kell, hogy legyen. II. FELSZÁMOLÁSI ELJÁRÁS A felszámolási eljárást illetően a jogszabályváltozás által okozott feltalálói pozícióromlás még jelentősebb, de ennek megértéséhez röviden vázolni kell a kielégítési sorrend megváltozását a felszámolási eljárásjogi szabályozásának változása során. Az 1986. évi 11. sz. tvr. (Fe) 30. § (1) bek. szerint a kielégítési sorrend a következő volt: a) felszámolási költségek b) munkabér, tartásdíj, baleseti járadék és táppénz c) magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő követelése d) zálogjoggal, óvadékkal biztosított követelések e) egyéb követelések E sommás felsorolás természetesen nem tér ki a feltalálói díjra, de ezt a Legfelsőbb Bíróság PK 274 sz. határozata pótolta, amely az időközi jogszabályváltozások miatt helyesbített szöveggel ma is hatályban van - noha szövegében még az 1986. évi 11. sz. tvr-re hivatkozik. E határozatra még visszatérek, egyelőre csak vezérgondolatát idézem, amely a következő: „A műszaki fejlesztés eredményeit a felszámolási eljárás során is oltalmazni kell. A vállalat vagyonát képező találmányokat, szabadalmakat a leggazdaságosabban kell értékesíteni, és figyelemmel kell lenni a feltalálóknak a találmánnyal kapcsolatos jogaira.” Ez utóbbi - vagyis a feltalálók jogvédelme érdekében - a határozat a következőket mondja ki: „A szolgálati találmány feltalálójának találmányi díj iránti igénye az Fe tvr. 30. §-a (1) bek. c) pontjába sorolandó tartozás. E szabályban foglalt felsorolás ugyanis csupán példálózó jellegű, a szolgálati találmány feltalálóját pedig olyan magánszemélynek kell tekinteni, aki a találmánnyal kapcsolatban a munkáltatót megillető szabadalmi jog folytán gazdasági tevékenységet folytat, és akit a találmánynak mint szellemi alkotásnak a megalkotásával kifejtett tevékenységéért illeti meg díjazás.” Ez a besorolás lényeges előnyt jelentett a feltalálóknak az általában sokkal nagyobb összegű d) és e) pontbeli követelésekkel szemben. Ezzel szemben az új törvény 57. §-a szerint a kielégítési sorrend a következő:
