Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 1990 (95. évfolyam, 1-6. melléklet
1990 / 2. szám - Dr. Bobrovszky Jenő: Az Európai Gazdasági Közösség iparjogvédelmi integrációja
22 • Melléklet 1990/4 - SzKV zött az Európai Szabadalmi Hivatal — engedélyezné is a szabadalmat a bejelentésben megjelölt tagországok (pl. Magyarország) területére, amelyek azonban meghatározott időn (pl. 12 hónapon) belül visszautasíthatnák azt. 6) Az európai szabadalmi rendszer előnye nemcsak a sokszoros nemzeti eljárások helyébe lépő egynyelvű, egy formájú, hanem a szabadalom centralizált nemzetközi engedélyezése is annak következtében, hogy a tagországok szabadalmi szuverenitásuk jelentős részét az Európai Szabadalmi Hivatalra ruházták. Egyes vélemények szerint az európai szabadalmi bejelentés komparatív költségei kb. 7-8 országra kiterjedő bejelentésnél alacsonyabbak, mint az egyes nemzeti bejelentések összköltsége. További tényező, hogy az Európai Szabadalmi Hivatalban folyó eljárás a bejelentéstől a megadásig 4 vagy 5 évet is igénybe vehet, ezért egyes országokban a nemzeti szabadalomengedélyezés gyorsabb lehet. (Ez főként a csak alaki követelményekre kiterjedő bejelentési rendszert alkalmazó országokra - mint Belgium, Olaszország, Portugália, Svájc, Görögország, Luxemburg, Spanyolország - érvényes). A 4-5 éves átfutási időnek azonban van egy olyan előnye is, hogy ez alatt elvégezhető a találmány értékesíthetőségével kapcsolatos piackutatás és marketing munka, és ezt követően lehet dönteni az európai szabadalommal összefüggő költségek jelentős részét kitevő fordítási költségek vállalásáról. Végül gyakorlati jelentősége lehet annak is, hogy ha a találmány szabadalmazhatósága kétséges, az egyetlen európai szabadalmi bejelentés kockáztatja a szabadalmazást, amely egyes országokban hagyományos eljárás útján esetleg elérhető. Az európai szabadalmi bejelentések száma, messze meghaladva az eredeti várakozásokat az 1978. évi 3600-ról 1988-ban már 52.312-re nőtt, amely 1987-hez képes 16 %-os növekedést jelent. Egy-egy bejelentés hatálya átlagban 7 országra terjed ki. Az előrejelzések szerint a századfordulóra az európai bejelentések száma meghaladja a 100.000-et. Az Európai Szabadalmi Hivatalhoz érkezett euro- PCT szabadalmi bejelentések száma 1988-ban 10.700 volt, amely az előző évhez képest 40 % növekedést jelent. Az európai szabadalmi bejelentések 54 %-a az Egyezmény tagországaiból származik. A legtöbb bejelentést az USA-ból (26 %), az NSZK-ból (22 %) és Japánból tették (17 %). A bejelentések 31 %-a villamosság, fizika, 37 %-a a mechanika és 32 %-a a vegyészet, kohászat területére esik. A szabadalmi bejelentések mintegy 70 %-ára szabadalmat adnak. Az Európai Szabadalmi Hivatal működése folytán a nemzeti szabadalmi hivatalok versenyhelyzetbe kerültek (létrejött egyfajta „forum shopping” lehetősége) és ez 30-80 %-os csökkenést idézett elő a nemzeti szabadalmi hivataloknál benyújtott külföldi szabadalmi bejelentések számában, mivel azokat inkább európai szabadalmi bejelentésként nyújtották be. A vizsgálati tevékenység csökkenése következtében a nemzeti szabadalmi hivatalok tevékenységében előtérbe kerültek a szabadalmi információs szolgáltatások, a jogimódszertani, nemzetközi együttműködési munka. Az Európai Szabadalmi Hivatal ügyszámát és a 2600 főt meghaladó személyi állományát tekintve a világ első három szabadalmi hivatala között van a szabadalmi nagyhatalom Japán és az USA szabadalmi hivatalai mellett, amelyekkel trilaterális szabadalmi vizsgálati, információs, computerizációs együttműködést folytat azzal a céllal, hogy a 90-es években „paperless", automatizált szabadalmi hivatalként működjenek és összehangolt szabadalmi gykorlatot kövessenek. A három nagyhivatal együttműködéséből nőttek ki a WIPO keretében a szabadalmi jog harmonizálására vonatkozó univerzális törekvések és konkrét tervezetek. A fentiekben jelzett sokirányú, nemcsak a tagországokra korlátozódó jogegységesítő kihatása miatt sokan úgy tekintik az európai szabadalmak engedéjezésére vonatkozó Müncheni Egyezményt, mint a 70-es években lezajlott „második szabadalmi forradalom" egyik kiemelkedő eredményét. 7) A Müncheni Egyezmény azonban csak az egyik fele az európai szabadalmi rendszernek, a szabadalmi jogot ért európai kihívásnak. A rendszer másik fele, az európai szabadalmi jog épületének záróköve az 1975. december 15-én kötött Luxembourgi Egyezmény, amely az Európai Gazdasági Közösség szupranacionális „közösségi szabadalma” (community patent) létrehozatalára irányul. A közösségi szabadalom integráns része az EGK 1992-től létrejövő egységes belső piaca, gazdasági és technikai közössége intézményrendszerének. A Luxembourgi Egyezmény lényegében úgy funkcionál majd, mint az Európai Gazdasági Közösség egységesszabadalmi törvénye. Amiga Müncheni Egyezményben megvalósított racionalizálás csak a nemzeti szabadalmak kötegének megadásáig tart, mivel ezt követően a szabadalmak „nemzeti életet" élnek az egyes tagországokban, addig a Luxembourgi Egyezmény közösségi szabadalma szupranacionális jellegű szabadalom, amely — a szabadalmi jog hagyományos nemzeti területi elvének gravitációját legyőzve — az országhatárokat átlépő transzterritoriális hatállyal bír és jogi tartalma, dimenziói, jogi sorsa, érvényesíthetősége, érvényvesztése egységes, az egyes nemzeti jogoktól független. Ez tehát azt jelenti, hogy a közösségi szabadalomnak jogilag egynemű, unitárius jellege van, amelynek következtében azonos hatállyal bír valamennyi tagország területén, ezért az összes tagország egészére nézve igényelhető illetve engedélyezhető, ruházható át, köthető rá licenciaszerződés, egyetlen fenntartási illeték fizethető rá. A szabadalmi joghatóság centralizációja következtében egyetlen eljárásban (a közösségi szabadalmi bíróságok előtt) fel lehet lépni a közösségi szabadalom bitorlása ellen, illetve megsemmisítése érdekében. Érdemes megemlíteni, hogy a Luxembourgi Egyezmény bevezeti a közösségi szabadalmak tekintetében a törvényes licencia (licenciakészség) intézményét, amelynek értelmében a tulajdonos bármely személynek általános hatályú engedéllyel lehetővé teheti, hogy a találmányt megfelelő ellenérték fejében hasznosítsa. A közösségi szabadalmakra vonatkozó kényszerengedélyek tekintetében az illetékes nemzeti szervek járnak el és a kiadott kényszerengedélyek csak ezen országok területén érvényesülnek
