Balogh István: Szabolcs vármegye terhei a 17. század végén - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 17. (Nyíregyháza, 2008)

III. Caraffa, Nigrelli, Heissler parancsnoksága a váradi ostromzár éveiben (1688-1689)

megkapták volna, az is lehetséges, hogy a végrehajtásával megbízott Franciscus Wilhelmus Thonser, Felső-Magyarországnak Caraffa által kinevezett, teljes hatalommal felruházott hadbiztosa közölte a vármegye közönségével. Tulajdonképpen ezt a pátenst az egységes, egész országra kiterjedő, központilag kivetett hadiadó első okmányának, szabályozójának lehet tekinteni. Ugyanis a megelőző repartitiókat (1685 óta) Caraffa (előbb a Partiumban, aztán Erdélyben működő, de korábban Thököly uralma alatt állott hadműveleti területen működő főparancsnok) önkényesen állapította meg. Ezt azonban a haditanács főhadbiztosaként adta ki Alsó- és Felső-Magyarország vármegyéire általánosan kiterjedően. A Caraffa által a megyének küldött pátens bevezető mondataiban kijelenti, hogy a főhadbiztosi tisztet, a megbízatás nyilvánvaló terhes és bajos volta miatt el is utasította, de aztán, nehogy úgy tűnjék, hogy „császári kegyelmes urunk parancsának nem engedelmeskedem, elvállaltam". Elsősorban azért, hogy mint a legfontosabb katonai ügyekben járatos ember a hadak élelmezése és felszerelése hiányt ne szenvedjen, az uralkodó szerencséjét megalapozza és az óhajtott győzelemmel országa boldogulását elősegítse. Az elmúlt idő győzelmei következtében ez már közelinek látszik. Az országból már „kiűztük az ellenséget, Magyarországban néhány erőtlen, csendesen haldokló várőrség maradt ... Nándorfehérvárt [Alba Graeca] elfoglaltuk, a török hadjáratok kapuját bezártuk". Aminek legjobban örült, hogy a téli beszállásolás terhének megszűnését is jelentheti a vármegye urainak. Ez nem következett be. A hasonló győzelmek velejárója, a dicsőség elérkezett ugyan, de nagyon drágán, mert sem megművelt földeket, sem módos lakosokat, sem szükséges élelmet nem hagyott az ellenség a saját földjén, hanem úgy, mint keresztény földön megszokott hadjáratokban, mindent elpusztított. A hadviselés teljes költségét az uralkodó kincstárának kell viselni. Emiatt kénytelen segítségért fordulni azokhoz, akiknek érdekében áll a békesség, ami - él benne a reménység, hogy hamarosan - bekövetkezik. De az Istennek semmit ingyen nem adnak, csak munkával. „Evégre aligha lenne uraságtok között olyan, aki ezt a fáradozást és törődést elutasítaná. Ezt parancsolja az uralkodó iránti köteles hűség és hazának szeretete. Mást akarni, másként tenni nem lehet. " Felhívja tehát a vármegye nemes urait, hogy kövessék az uralkodó példáját „aki kincstárának minden ősi kincsét oda adta... Teljes bizalommal kérem, most mikor a tél közelit és a katonák a táborból hazatérnek, ne tartsák tehernek az elszállásolást, őket a zivatarnak, téli fagyoskodásnak kitenni nem méltányos és nem is tanácsos. " Emiatt a vármegye repartítióját - a hajdúvárosok ezer orális és ezer equilis porcióját elkülönítve - állapítja meg és behajtásával Thonser hadbiztost bízza meg. Az alsó-