Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE

merőlegesen fordul az utca vonalára, és a telken az építmények az utcától befelé sorban úgy helyezkednek egymás után, hogy az épületek ereszvonala éppen a telekhatárra esik. Az épületeknek a hátsó szomszéd felé legfeljebb magasan levő szellőző nyílása lehetett. A telekhatáron az építmények zárt sora helyettesítette a kerítést. Mind a lakóépület, mind az istállók és ólak a ritka kivételtől eltekintve - az északi, uralkodó szélnek háttal vagy keskenyebb oldalukkal fordulva állottak. A telek soros beépítése mellett az is jellemző, hogy a lakóház és a gazdasági melléképületek igen ritka esetben állottak egyazon fedél alatt, sőt, a különböző célú melléképületek (pl. tehénistálló és sertésól) is egymástól különállóan épültek. A XIX. század első harmadától kezdve gyarapodó úrbéri, majd kataszteri térképek már ezt a telekbeépítést tükrözik. A lakóépület nem minden esetben áll az utca vonalán; ez a beépítésmód inkább a XIX. század második felében kezdett általánossá válni ugyanúgy, mint a lakótelek kétsoros beépítése. A paraszti gazdálkodás több ágúvá való átalakulása új építményeket tett szükségessé (kukoricakas, magtár, répásverem, baromfiólak), s ezek a lakóháztól kissé lejjebb, a telek másik hosszanti oldalán állottak. A telek lábja, az épületek vonalától lejjebb, a téli takarmány és a trágya tároló helye, amelyet nyáron kerti vetemények termesztésére használtak. A XIX. századi úrbéri térképeken látható telekelrendezés bizonyosan megvolt már két-három nemzedékkel korábban is, ezért bízvást feltehetjük, hogy a paraszti porta beépítésének effajta - XVIII. századi - rendje legfeljebb az épületek számával és méreteivel tért el a XIX. században ismerttől. Az egyes építmények egymástól való elkülönítését nemcsak a paraszti racionalizmus, hanem a XVIII. század közepe óta gyarapodó hatósági, tüzrendészeti intézkedések is ajánlották. A paraszti otthon legfontosabb építménye a ház. Adataink és forrásaink szerint ennek anyaga, szerkezete, részeinek funkciója ment át a XIX. században a legnagyobb változáson, de a jelen század fordulóján még a népi emlékezet, ritkább esetben még 1945-ig itt-ott megmaradt néhány épület is megőrizte az egykori állapotát. Éppen ezek segítségével tudjuk megállapítani, hogy a megye mai területén, a nyugati és keleti részén két, egymástól lényegében eltérő lakóház-típus volt az uralkodó. A beregi Tiszaháton, a szatmári Erdőháton és a Tiszaháton - Móricz Zsigmond által a jelen század első évtizedében megörökítve - még nemcsak emlékezet szerint, de ténylegesen is általános volt az olyan lakóház-típus, amit a néprajzi szakirodalom keleti, egysejtű, füstös, kandallós házforma névvel jelöl. A nyugati, mezőségi tájon ellenben az alföldi, többsejtű, kéményes, kemencés házépítés volt uralkodó. A közbeeső nyírségi tájon e kettő kombinációjából kialakult altípus (a többsejtű, kéményes, kemencés, kandallós) keveredett az előbbi és az utóbbi típussal, hogy aztán a XIX. század folyamán az