Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE

méltó szerinte „kivált a szilváknak és almáknak sokasága, amely a Tiszahátról és a Szamoshátról szálakon (tutajon), szekereken a szomszéd megyékre szállíttatik. Kormos almák mind ízekre, mind tartósságukra nézve leginkább dicsértetnek, szilvából pedig sok és jó pájinka égettetik és aszalva is áruitatnak. " Különösen kiemeli Tótfalu, Tatárfalva, Csegöld, Szamosújlak és Olcsvaapáti szép gyümölcsöseit. A ma élő legékesebb korú emberek még emlékeznek arra, hogy jó gyümölcstermés idején - amíg a vasúti közlekedés jobban ki nem épült - az alma és a szilva nagyrészt a fák alatt rothadt el, fölszedni sem volt érdemes. A távolabbi falvakból, az Ecsedi-láp mellékéről és a Nyírségről jöttek ugyan szekereken gyümölcsért, és valamennyit cseréltek is gabonáért, de ez nem volt valami jelentékeny mennyiség. Az élők emlékezetét megerősíti egy múlt század derekáról származó híradás. „Szilva és téli alma oly iszonyú bőségben vagyon, hogy sokan elmondhatják az énekkel: gyakran még a boldogság is elég teher a nyakunkon. A szilvafák különösen némely gyümölcskertekben csaknem tönkre vannak téve a roppant teher súlya alatt. Ilyen gazdag termés mellett azonban nem kell gondolni, hogy a földbirtokos tetemes jövedelmet húz a kertjéből." A rossz közlekedés miatt még a pálinkafőzés sem fizetődik ki. A helyszíni tudósítás írója a nagyobb keresletet attól várja, hogy a hajóközlekedés Vásárosnaményig is meginduljon. A szinte vadon burjánzó, dzsungelszerü kertekben - itt még a jobbágyteleknek is rendes tartozéka volt a szilváskert - szórványosan néhány alma- és körtefa is állott. Az öreg emberek féltucatnyi körtefajtát is felsorolnak (méz-, árpával érő, kenyér-, szösz-, bika-, nyakaskörte). Legtöbbjét azonban ma már nem lehet azonosítani a mostani fajtákkal. Az almának még több fajtája volt (sóvári, törökbálint, batul, zöld- és sárgakormos, masáncki, bence és szentiványi almák). A szilvafák közt növő vadalanyokra oltogatták ezeket a hozzáértők, néha úgy, hogy egy-egy fán három-négy fajta is termett. De a fákat nem gondozta senki, legfeljebb tavasszal a száraz ágakat baltázták le róluk. „Még a jobb kertekben is olyan csabakok (ágcsonkok) csüngtek a fákon, mint egy-egy ösztörű (ágas) " emlegetik. Az alma- és körtefákat meghernyózták, a szilvával még annyit sem törődtek. Néha két-három évig nem volt a fákon termés, máskor pedig szakadt le az ág a gyümölcs súlya alatt. A fák tövében fű nőtt, ezt lekaszálták, ősszel pedig a szilaj gulyának és ménesnek szabadították meg a kertet, mert deres füve is kiváló legelőül kínálkozott, míg a hó le nem esett. A csengeri csikós kommenciójába, vagyis szerződési illetményébe bele is volt foglalva, hogy tartozik éjjel is kint hálni a ménessel, míg a sanyi és berekalji kertek meg nem szabadulnak. Nappal pedig András napjáig (november 30-ig) tartozik őrizni. A különféle bőralmákat télire elvermelték, mert tavasszal jobb áron lehet eladni. A gyümölcsök közül először a szilvára fordítottak több gondot. Már a múlt