Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE
húzta meg magát. Az újkori lakóházak abban különböztek a korai középkoriaktól, hogy mindig két helyiségből állottak és nem szabadtüzhelyesek voltak, hanem vályog- vagy sárkémény vitte ki a füstöt a tetőn kívül. Az ilyen félig vagy egészen földbe süllyesztett veremházat a Nyírségen burgyénak nevezték. A szó román eredetű (bordeiu) és nyilván a XVIII. században Erdélyből és Szilágyságból áttelepített román jobbágyok révén honosodott meg. A román telepítés vonalát Ura, Nyírcsaholy, Nyírbátor, Kállósemjén és Érpatak jelzi, e vonaltól délkeletre majd' minden faluban éltek román eredetű jobbágyok. A veremház azonban nemcsak itt fordult elő, a nyírségi, magasabb fekvésű falvakban mindenütt akadt belőlük. A falvakban azonban mind régebben, mind újabban a fennálló, fallal épített lakóházak voltak többségben - nemcsak az újabb időben, hanem a leltárak és leírások tanúsága szerint már a XVI-XVII. században is. A régibb lakóháztípusokon ma is felismerhető a Tisza- és Szamoshát, a Nyírség és a nyíri Mezőség eltérő építkezése. A szatmári és beregi részeken a régibb parasztházak magas sátortetővel épültek, a Nyírségen és a nyíri Mezőségen az utca felőli csapott nyeregtetővel. A tető anyaga itt is, ott is nád vagy zsúp, ritkábban villával rakott szalma. Mióta a gyakori tűzvészek miatt a hatóság több gondot fordított az építkezésre, a jobb módú parasztság fokozatosan áttért a zsindellyel, később a cseréppel és palával - Szatmárban jellemző módon a bádoggal - való fedésre. A XIX. század közepéig a tetőzet faanyagát a helyben levő erdők adták, a kemény tölgyfagerendák 3-4 építkezést is kiszolgáltak, a régi lakóházakban 200-250 éves mestergerendák is voltak. A tető faszerkezetét paraszt ácsok készítették, akik a szarufákat lapolással illesztették a gerendákra és faszöggel erősítették az érintkező helyeket össze. A XVII-XVIII. századi leltárak és az öregek száz évre visszanyúló emlékezete szerint az erdősebb tájakon (Nyírség, Tiszahát, Erdőhát, Szamoshát) a fal építőanyaga fa és vessző volt, az erdőtlen nyíri Mezőségen inkább a ház favázához nádból korcolták a falat, a karó, sövényfonású vagy nádfalat sárral tapasztották be. A lakóház építése a négy sarokra ásott faágas felállításával kezdődött, ezekre fektették felül a sárgerendákat és a sárgerendákhoz szögezték a sövény vagy sárfal karóit. A sárral tapasztott nád vagy sövényfonás neve paticsfal. Az árvizes tájakon (Beregben és Szatmárban) a paticsfal karóit nem földbe verték, hanem a ház négy sarkán földbe ásott, kissé kiálló tuskókra vagy kövekre fektetett talpgerendákba vésték. Ilyen talpasházakat a két világháború között e tájon sokfelé lehetett látni. Ennek az építési módnak mintapéldánya a műemléknek nyilvánított tákosi református templom. Az erdőknek a XVIII. században mind szembeötlőbb pusztulása arra indította a hatóságokat, hogy mind szigorúbban tiltsák a faépítést, majd az ármentesítés után a nád is megfogyatkozott, és emiatt mindenütt általánossá vált a
