Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE
Mihelyt azonban elmúlt a közvetlen török veszély, máris újra meg újra megkísérelték a hajdúknak jobbágysorba való kényszerítését. Egymás után hozták a törvényeket ellenük, és a földesuraknak azon részét is elítélték, akik „ az efféle hajdúkat, akik bennünket dúltanak és fosztottanak, hatok megett tartják és foveálják (támogatják) ". Egy ideig azonban még az erdélyi fejedelmek és néhány tekintélyes földesúr érdekei megvédelmezhették őket. Az 1592. és az 1595. évi török dúlás ugyanis elpusztította a Tiszántúl északi részének falvait, és így jobbágyság híján csak a hajdúk vihettek életet a pusztává nyomorodott településekre. Ezért telepítette tehát Lónyay Zsigmond Szentmihályon (ma Tiszavasvári) a „ Gergely deák hadnagysága alatt vitézkedő hajdúkat romlott és puszta állapotba levő faluba", azzal a föltétellel, hogy az ottmaradt kevés jobbággyal szabadon és közösen használják a földet. Úgy intézkedett, hogy a hajdúk pereiket saját hadnagyuk, a jobbágyok pedig a parasztbíró előtt folytassák le. Az ilyen vegyes lakosságú falvak jobbágynépe rövid idő alatt nyomtalanul felszívódott a hajdúságba. Nyíregyházára 1634-ben Bethlen István, Újfehértóra Rákóczi Pál telepítette be a hajdúkat. A XVII. század közepére Szabolcs megyében a Bocskai letelepítette hét hajdúváros mellett még újabb tizenhárom, Szatmárban további négy keletkezett. Kaba, Téglás, Nyíradony, Nyírbátor, Új fehértó, Nyíregyháza, Nagykálló, Pócs, Balsa, Királytelke, Büd, Szentmihály, Dob, Ecsed, Majtény, Matolcs és Szentmiklós voltak az újabb népes hajdútelepülések. A szabadságot azonban nem ingyen adták. A Bethlen Gábor révén Nyírbátorba telepített negyven hajdúcsaládjogai és kötelességei világosan előírták a terhes szolgálatot. A bátori hajdúk az ecsedi vár őrségéhez tartoztak. Jogot kaptak arra, hogy számukat mindenkor negyvenre kiegészíthessék, és ezért - a vár uradalmát kivéve - bárhonnan befogadhassanak maguk közé jobbágyokat. Ha a hajdú családfő meghalt, özvegye (míg férje nevét viselte) és kiskorú gyermekei (míg föl nem serdültek) megmaradtak ebben a szabadságban. Kilencedet és tizedet nem fizettek, hanem a városi polgárokhoz hasonlóan adóztak. E jogok ellenében azonban a hajdúk kötelezve voltak „szükségnek idején a vár oltalmazására hosszú puskával benn lenni, igaz hűséggel azt fejek fennálltáig megtartani és megoltalmazni". Egy hónapig szolgáltak e megállapodás szerint a saját költségükön, s ha szükségessé vált, tovább is, de akkor már a fejedelem zsoldjában. Hasonló kötelezettségük volt a szentmihályiaknak is, ők azonban lovas hajdúk voltak. A legújabb kutatások megállapították, hogy nemcsak az Alföldön keletkeztek ilyen hajdúfalvak a XVII. században, hanem a Dunántúl hódoltsági sávjában is, a Murától a Rábáig. Legtöbbjük azonban Bihar, Szabolcs és Zemplén megyében volt található. Ezek átélték Várad elfoglalását (1660), a felszabadító háborúk és a Rákóczi-féle felkelés hadba vonulásait, valamint az ezeket követő járványokat.
