Balogh István válogatott írásai Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Nyíregyháza múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 14. (Nyíregyháza, 2007)
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE
SZABOLCS-SZATMÁR MEGYE HAJDÚNÉPE Mostanában múlt 250 éve, hogy a szatmári béke (1711) után összeült első országgyűlés (1715) egyetlen, három mondatból álló rövid törvénycikkel pontot tett egy hosszú per végére. A törvény arról szólt, hogy az egri káptalan visszaállíthatja földesúri jogát - amelyet már több mint egy évszázadon át nem érvényesíthetett - Polgár és Szentmargita mezővárosok felett. Egyidejűleg a megye joghatósága alá rendelték a Szabolcsban levő többi hajdúvárost is. Polgár a hozzátartozó Szentmargitával (ma Margita község) 1606 óta volt a hajdúké. Amikor Bocskai a szabadságharcban való hü szolgálatuk jutalmául odatelepítette őket, a vidék már egy évtizede pusztán állott. A környék régi földesura - az egri vár 1596. évi eleste óta hontalan egri káptalan - hiába kísérelte meg számtalanszor, négy emberöltőn át sem tudta az új tulajdonosokkal elismertetni jogait. Az említett törvény második mondata tizennégy más, ugyancsak hajdúk lakta szabolcsi falu népének sorsát döntötte el a már jelzett két mezőváros lakosságához hasonlóan, szabad paraszti állapotukból ismét jobbágy sorba taszítva őket. Az 1715. évi országgyűlési törvényben végső fokon nem túlságosan nagy létszámú népességről esett szó; Polgárnak 480-500, a többinek meg összesen három, három és félezer lakosa lehetett ekkoriban. Inkább következményeiben jelentős ez a törvény. Ez zárta be a kört annak a hajdúságnak az életében, amely a XV. században virágzó szarvasmarha kereskedelem hajcsáraiból, később a török háborúk idején a telkeikről elűzött vagy éppen a földesuraiktól elszökdösött jobbágyokból alakult ki, s amely mint kóborló, a török ellen mindig harcra kész katonatömeg nagy szerepet játszott az ország védelmében. A hajdúság egy része - amelyet letelepítettek - cserébe a hon védelméért, ki tudott törni a jobbágysorból: szabad paraszti réteggé vált. Az 1715. évi említett törvény e szabad paraszttá emelkedett hajdúkat ismét jobbágysorba taszította, s ezzel végleg elvágta az utat a hajdúk felemelkedése előtt. Érdemes egyébként megemlítenünk, hogy ez az országgyűlési rendelkezés éppen a huszadik volt a korábbi két évszázadban, amely a hajdúk megsemmisítését tűzte ki célul. Ha mostanában olvas valamit az e tárgyban tájékozott olvasó, nem is gondol másra, mint a Bocskaitól Debrecen környékén letelepített hajdúkra. Valóban ez a vidék lett a szabad paraszttá vált hajdúság magva, azon a környéken kaptak - a fejedelem adományából - földet, szabadságot és emberi méltóságot a hajdan az egész Alföldön bolyongó, telkeikről elűzött volt jobbágyok. A hajdúk letelepítése után alig egy évtized alatt virágzó és népes kerített helyek keletkeztek az üszkös romok helyén, és az új lakók eleven gátként állták útját a további török portyázásnak a Tiszántúl északi részében.
