Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 11. (Nyíregyháza, 2002)

II. HATVANÖT ÉVVEL ÉRETTSÉGI UTÁN

Az én gimnazista diákkorom (1929-1937) Ez a bizonyos éltető, jóságos, kedves anyaintézet, iskola a nyíregyházi evangélikus középiskola, amelyik 1861-től adhat államérvényes gimnáziumi bizonyítványt. 1888-tól már érettségiztethet is és 1921 óta viselheti Kossuth Lajos nevét. 1948-ban államosították, a hatvanas évektől a sikertelen politechnizálás után ipari szakközépiskolává szervezték át, majd 1982 után újra gimnázium, 1992-től relutheranizálták. 1942-től 1959-ig a tantestületnek én is tagja voltam. Szíves és kedves témám e régi iskolám. Ez egészen természetes, hiszen akkor voltam serdülő, alakuló fiatalember 10-18 éves koromban, amikor a nyíregyházi evangélikus Kossuth Lajos gimnáziumnak, a megye legrégibb középiskolájának voltam nyolc éven át növendéke. Az elmúlt évek során gyakran emlékezhettem az iskola történelmi múltjára, nehézségeire-sikereire, szerepére a megye, a város közéletében egészen 1806-tól visszamenőleg is. És főleg arra az 1929-1937 közötti szakaszra: akkori tanáraimra, tanulmányaimra, bővülő-táguló szerepemre a diák-közéletben, az önképzőkörben, a cserkészetben. Mert bár fontos az iskolatörténet, a tanterv, a módszertan, az egyre szaporodó-szépülő épületek, berendezések sora - immáron 190 évnél régebb idő óta, de nekem mégis az említett, kiszakított nyolc esztendős időszak volt az „igazi", az én időm. Ugyanakkor föltétlen objektivitásra kellene törekednem. Ugyanis nagy a veszélye annak, hogy úgy mutassam be ezeket az éveket, afféle bezzegeléssel, hogy azok valamilyen kivételesen nagyszerű évek voltak, hasonlóan nagyszerű tanárokkal és diákokkal. És azzal a kínálkozó következtetéssel, hogy ami előtte vagy utána, de mindenképpen másféleképpen folyt és főleg folyik, az már csak valamilyen degeneráció eredménye... Mindenkinek a maga fiatalsága a legkedvesebb: az akkori bohóságok, szórakozások szinte érthetetlenek a következő generációknak; célzásaink, utalásaink, gesztusaink, olykor szóhasználatunk idegen már a néhány évvel később jöttek számára is, hát még a hatvan-hatvanötéves érettségi találkozó távolából. Ennek oka, hogy ez az életkor (mint maga az élet is) egyszeri: megismételhetetlenül kapcsolódik a gimnáziumi diákéletünkhöz, ifjúságunk nevezetes nyolc esztendejéhez.