Margócsy József: Utcák, terek, emléktáblák. Újabb mozaikok a régi Nyíregyháza életéből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 11. (Nyíregyháza, 2002)

IV. ÍRÓK - KÖLTŐK - ÚJSÁGÍRÓK - PERIODIKÁK ÉS TÁRSULÁSOK

rült. Ő nem másokkal, hanem magával igyekezett elszámolni, békében élni. Viszont sohasem magáról beszélt, hanem mások, a beszélgető társ munkája, témája iránt érdeklődött, s ilyenkor mindig tudott valamilyen általánosabb szempontot adni a feldolgozáshoz, vagy éppenséggel szakkönyvekre, cikkekre hívta fel a figyelmet, mert mohó érdeklődéssel olvasta a szaklapokat, újságokat. Legfeljebb nem tolakodott világgá kürtölni benyomásait, véleményét javaslatait. De aki hozzáfordult, annak kinyitotta a szívét, s a látogató meggazdagodva távozhatott; mindenki úgy ment el tőle, hogy szinte máris szeretett volna vele újra találkozni, beszélgetni, hogy tovább gazdagíthassa saját szellemét, tudását. 1937 őszén, az akkor induló Képes Szabolcs c. havi folyóirat szerkesztője, Elek József kért valamilyen szépirodalmi írást egykori tanárától. A 8. számban jelent meg Az ezüsthárfa muzsikája c. tárcája. Visszaemlékezésen alapuló hangulatképet olvashatunk: ifjú korának egy emlékét; abból az időből, amikor a börzsönyi hegyek északi oldalán, az Ipoly völgyében egy főúri családnál nevelőként vállalt állást. Itt látott, meglepetve, a parkban elhelyezett hárfadíszeket, amelyeknek ezüstösre festett acélpálcikái között sajátosan „bűvös" hangot ad a kitett szerszám, ha fúj a szél. Erre visszaemlékezve írja, hogy azóta rájött: minden ember belső kiskertjében, életében rejtőzik egy-egy ezüstös szélhárfácska. Érdemes figyelni ennek a hangjára, mert örömet okoz és megnemesíti az élet egyébként szürke hétköznapjait. Nagy baj, ha valaki nem hallja ezt a hangot: valószínűleg berozsdásodnak a pálcikák, de ebbe nem szabad belenyugodni; mindent el kell követni, hogy újra működhessen a hárfácska, nehéz nélküle élni, hiszen ez a kis szerszám kinek-kinek a maga szélhárfája, „dalolja mindig újra és újra az örömnek a himnuszát". Akik az 1990. január 2-án elhunyt Marssó Józsefét közelről ismerték vagy tanítványai voltak: érezhették ennek a tanításnak az igazát, valódiságát, még ha mesésen-misztikusan fogalmazta is meg mondanivalóját ebben a rövid írásában. Mert ez volt az ő életének a gyakorlata. Ennek igazságát sugározta magából környezetére. Bárcsak minél többünkben áradna tovább Marssó József tudós tanár úrnak, Jóska Bátyánknak ez a nemes, humanista példaadása, élete, tanítása...