Tanulmányok Kárpátalja, Erdély és a Felvidék múltjából - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai III. Tanulmányok 8. (Nyíregyháza, 1999)
Pál Antal Sándor: A csíkiak viszontagságai 1916-ban
Egyik pillanatról a másikra a nyugati irányú utakat a menekülők tízezrei lepték el. A szekeres és gyalog karavánok meg-megálltak egyegy falu vagy város határán, s mint a vándorló nomádok éltek hol a maguk készletéből, hogy könyöradományból. Az útbaeső városokon: Marosvásárhelyen, Dicsőszentmártonban, Enyeden, Tordán, Kolozsváron lacikonyhák, népkonyhák voltak felállítva, s szállásról is történt gondoskodás. De annyi embert nem tudtak sehol sem ellátni rendesen, sem elhelyezni. És folyt a menekülés hat héten keresztül... Az eseményeket többen is megörökítették. A tragédia felelevenítésére idézünk néhány szemtanú leírásából: „1916. augusztus 27-én, mely vasárnap vala, —írta a csíkmadarasi Balló János esperes-plébános — még elvégeztük a vasárnapi istentiszteletet, csendesen le is feküdtünk, de már virradóra hajnali két órakor fellármáztak, hogy a románok betörtek a határon, és menekülni kell. Irtózatos zűrzavar keletkezett. Mindenki szedte össze a legszükségesebbnek ítélt tárgyait, s rakta szekérre. Az állatokat felhajtották a Fejedelemkertbe 11 , de nemsokára gazdátlanul sírtak-bőgtek a község között. Már délelőtt 11-12 óra között megindultak a tarka-barka lepedők, csergék, és más térítőkbe borított, s minden szükséggel megrakott szekerek, amelyeknek tetejében síró asszonyok, gyermekek és öregek ültek, s úgy néztek ki, mint Jeremiás Jeruzsálem romjain. Délután már alig lehetett járni a sok szekér között egész estefeléig, amikorra már a falu nagy része elhagyta volt a falut. A nép más része az erdő felé vette az útját, s így estére majdnem üresen maradt a [falu]. Balló János esperes-plébános utasította, irányította a népet, s mikor estére jutott az idő, Mihály Elek tanítóval 12 összejárta az üresen maradt hitközséget. Rém-rémes volt látni és hallani az ide-oda vánszorgó és síró-bőgő állatokat, melyek keresték és várták az otthonukat. Jártunk, jöttünk s 11 a falutól 3 km-re nyugatra, a Hargita lábánál fekvő nagykiterjedésű rét és legelő 12 Mihály Elek tanító idős korára megérte a második, 1944-1945. évi menekülést is. De onnan szülőfalujába már nem tért vissza. 1944 őszén Ny irtáson halt meg, és az ottani temetőben nyugszik az ugyancsak elhunyt 18 éves leányunokájával együtt.
