Thesaurus solemnis. Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt (Debrecen–Nyíregyháza, 2002)

Ifj. Barta János: Zemplén megye parasztsága önmaga helyzetéről a XVIII. század második felében

termékek, sora. A szántóföldet így kevesebbre értékelték akár a jobbágyok, akár a birtokosok, akik a szűkhatárú hegyi falvakban nem tudtak majorságot kialakítani. (A majorságok aránya a sztropkói kerületben 10,8 %, a göröginyeiben 7,1 %, a szirmaiban 6,4 %, a papiniban mindössze 1,2 % volt.) Céljuk tehát inkább az lehetett, hogy a meglévő szántót minél teljesebben a jobbágyok kezére adják s ezzel járadékkötelessé tegyék. Korábbi tanulmányunkban megelégedtünk azzal, hogy a különbségekre objektívnak tekinthető okokat keressünk. A vallomások szöveges részének áttekintése, a jobbágyi nyilatkozatok hangvételének figyelembe vétele azonban egy szubjektívnek tekinthető okot is sugall, nevezetesen azt, amit Balogh István „a parasztság alacsonyabb-rendűségi érzéseként" regisztrált, s amely miatt e rétegben hiányzott „a társadalmi felemelkedéshez" vezető „igény és öntudat". Úgy véljük, hogy a megye északi kerületeiben a felmérés eredményei és az úrbéri tabellák adatai között mutatkozó jelentősebb eltérésben a vallomástevők elbizonytalanodására, anyagi helyzetük alábecsülésére utaló körülményeknek is szerepet kell tulajdonítanunk. Zemplén egyébként ebben a tekintetben nem volt egységes. A XVIII. század folyamán, a török kiűzése és az országegyesítés után a megye déli részén több új település jött létre (a közismert német településeken - Károlyfalva, Trautsohnfalva, Rátka - túl pl. Legyesbénye lakói utaltak falujuk újabb keletkezésére), a régebbi falvakba is új, magukat szabadmenetelünek tartó lakosok költöztek. Bár nyilván nem állt rendelkezésükre olyan korlátlan földmennyiség, mint az Alföld nagy mezővárosaiba települőknek, a szántó viszonylagos bőségét mutathatja, hogy azt nem osztották telkekre. (Az előzetes felmérés és a tabellák telek-számának közel 50 %-os eltérésében szerepet játszik, hogy az előzetes felmérésben a két legdélebbi kerületben - szerencsi, tokaji - egyetlen telket sem számláltak.) A gazdák „tehetségét" (azaz egész vagy töredéktelkes besorolásukat) nem földjük nagysága szerint, hanem igásállataik számának megfelelően tartották nyilván. A falubeliek azt a társukat tekintették „ egész helyes " gazdának, akinek legalább 4 ökre volt vagy „a maga ekéjével" tudott szántani menni. (Utóbbi meghatározást az előző szinonimájának tekinthetjük, hiszen legalább 4 ökröt feltételezett. Akinek kevesebb ökre volt, az „ cimborában ", tehát másokkal összefogva adott egy fogatot.) A vidék parasztjainak járadékai viszonylag mérsékeltek maradtak. Dominált benne a pénzjáradék (taxa), amit helyenként időszakos munkához (a szántás, kaszálás, aratás, behordás, fuvar vagy a szőlőmunka közül egy-kettőhöz) kapcsolódó néhány napos robot egészített ki. A század közepén azonban, a lakosság feltöltődésével, a továbbvándorlás lehetőségeinek beszűkülésével, a földesúri gazdálkodás kiépülésével a birtokosok (és elsősorban tiszttartóik) a helybeliek számára váratlan szolgáltatásemelést