Thesaurus solemnis. Barátok, munkatársak, tanítványok köszöntik a 90 éves Balogh Istvánt (Debrecen–Nyíregyháza, 2002)

Rácz István: Párbér-adó a debreceni egyházmegye eklézsiáiban

egyéneire hárítsák át. Arról nem is szólva, hogy esetenként, elsősorban Debrecenben, az állami egyházpolitika egyenesen megtiltotta a városnak, hogy a református egyházi alkalmazottait továbbra is a saját pénztárából fizesse.

4 Ilyen körülmények között az eklézsiáknak is lépniük kellett, ezért keresték anyagi fedezetük kiegészítésének a lehetőségeit. A már korábban megteremtett anyagi alapjuk, egyházi épületek, parókiális földek ugyan továbbra is rendelkezésükre álltak, az egyházi alkalmazottak rendszeres díjazásához azonban ezek kevésnek bizonyultak. Az eklézsiák bevételeiket végül is három forrásból növelhették: adóból, önkéntes adományokból és saját gazdálkodásból. A három gazdasági erőforrás sorrendje nagyságrendi fokozatot is kifejez. Legjelentősebb az egyházi adó volt. Akkor is adóként kezelték és annak tartották a gyülekezetek tagjai is, ha maga az elnevezés csak a XIX-XX. század fordulójától vált szokássá. A rendi korszakban leginkább párbér, ágybér, papbér, lecticale néven emlegették. A XIX. század elején keletkezett vizitációs jegyzőkönyvekben és összeírásokban is ezeket a fogalmakat találjuk. A lényegét illetően Csizmadia Andor - Timon Ákos neves jogtörténész megállapítására támaszkova - úgy fogalmazott, hogy „párbéren már a feudális korban az egyház tagjai által az egyházi funkciók ellátásáért saját papjuknak és más alkalmazottaknak (kántor, sekrestyés, harangozó) megélhetéséhez nyújtott szolgáltatásokat értették. "

5 A párbér tárgyára nézve három fő területre terjedt ki: pénz-, gabona- és munkaszolgáltatásra. Nem nehéz felismerni, hogy szerkezetileg - és csakis szerkezetileg - a földesúri adóztatással pontosan megegyezik. Az egyháziak tehát ezt az adóztatási formát teljes egészében átemelték a maguk gazdálkodási rendszerébe. A pénz- és a gabonaszolgáltatásnál adókulcsként az ágyszámot alkalmazták, tehát nem dologi, hanem személyi alapon vetették ki. Előzőleg még - hasonlóan a jobbágy földesúri adózásához - gyakori volt a párbér teleknagyság után való kirovása is, de a XVIII. századtól a személyre szabott adózás az eklézsiák számára jövedelmezőbbnek bizonyult. Az önkezelésü majorsági gazdálkodás rendszerének a térhódításával ugyanis a földterületek jelentős része kikerült volna az Debrecenben azért vált súlyossá az eklézsia helyzete, mert nemcsak a papok, hanem a kollégiumi professzorok fizetését is tilalmazta a Helytartótanács. A kérdés bonyolultságát és megoldási formáit ismerteti Rácz István: Az ország iskolája. A Debreceni Református Kollégium gazdasági erőforrásai. Debrecen, 1995. 131-139. Csizmadia, 1966. 209.; Timon Ákos: A párbér Magyarországon jogtörténeti fejlődése és jelen állása szerint. Bp., 1885. (a továbbiakban Timon, 1885.) 341.