Kovács Ágnes (szerk.): „…az Isten is azt segíti, aki iparkodik." Barkóczy Krisztina levelei férjéhez, Károlyi Sándorhoz 2. (1712-1724) - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 49. (Nyíregyháza, 2017)
Levelek - 1721. január 14. - [1721.] december 21
Kolosvár, 4. Augusti 1721. Kegyelmed 15. Julii Bátorkeszibül írót levele Kegyelmednek, Édesem, Károly felől tegnapelőt kerüle kezembe. Megvallom, Édesem, nem kicsiny látogatásának tapasztalom az én Istenemnek a leányom nyavolyáját, mely miá edig sem indulhattam meg. Andrásiék még csötörtökön ideérkeztek, másfél nap jüvén ide, s azalat meg úgy lebetegedet a leányom a szélkólyikába. Újonnan a sárgaság is rettenetesen kiütvén rajta, azolta sem veheti fel magát ez ideig. Noha szűnt ugyan rajta, de egészen ki nem állottak a fájdalmok, hanem az éccaka s ma fájdalom nélkül volt, Isten kegyelméből talán felveszi magát. Ennek előtte is, mintegy két hétig jócskán volt, ha akkor indulhattam volna, de Kegyelwzedkínt merő fatalitas rajtunk, azt is a fejében vevén, már mi vége lesz anyi nyavolyája után, az álma egészen elveszet volt. Mely miá magamnak is nagy nyughatatlanságom, s neki is igen nagy bágyadtsága következet. Köleséri Uram csak azt mondja, semmi periculum nincs, az egy kínos állapot megvagyon, időtül kel várni. En, va- lamihent anyira való ereje lesz, azonnal indulok. Már mind kioszlottak, magam maradtam, ma ki akart indulni Cancellarius Uram1 is. Az Istennek nagy ostora az egész darab földön, éjel-nappal leszakad az eső, szörnyű alkalmatlan idő jár. Tudom, lesz utam, s nemcsak neki, de magammzk is. Elég, ha nagy nyavolyám nem lesz a catharus miá ezen útba, de Isten tudja, mikor lesz vége. Máskínt, ha szép idők járnának, ágyat vetvén a sézába, idejébben ki mernék indulni vélle. Én is észre vettem már, hogy a búsulásba annyit el nem bírok, mint azelőt. Tapasztalható változást szenvedtem a bú miá, máskínt Istennek hála, én az én állapotomhoz képest most jól vagyok, ha \sten akaratjábul ebbe maradhatok. Megvallom, Édes Szívem, kívánnám szívesen látnom Kegyelmedet, s talán nem fog Kegyelmed is késni odafel, úgy reménlem. Az leányom ládáit, ha mód lesz lehozni, nekem úgy tetszenék, csak hoznák le. Az kövér angyalkák frissek, Méltóságos Cancellarius Uramnak is valóba tetszenek. Ezzel kívánom frissen látni Kegyelmedet, Édesem, maradván Kegyelmednek igaz hites társa Barkóczi Kristina m.p. Édesem, tegnap írván ezen levelet,2 az estve jól volt,3 semmi belső változását nem tapasztaltuk. Megnézte Köleséri Uram is. Az éjei nem aludt, egyszer ál- talláttam, a melancolia nagyob rajta a nyavolyánál. Mondta már azt Köleséri Uram, hogy attul félti gyermekágyába. Már most vizsgálván, odahaza is csak úgy andalgot,4 azt mondják. Oka elég van rá, a sok eltitkolt bánat okozhatja méltán. Bizony, Szívem, nem kevés búm rajta, nyavolyáját hogy segíti ugyan a belső Édes Szívem! 439
