Család a háborúban. A Margócsy család emlékei az 1944-45-ös évekből - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 44. (Nyíregyháza, 2014)

Margócsy Józsefné Oberländer Erzsébet visszaemlékezése

rólunk. Mi egy levelet kaptunk apósoméktól, emlékszem, hogy Jocó, meglátva a borítékot, első szava az volt: megvan a régi írógép, azon írták a levelet. Őszszel a mi körzetünkben is ígérgették a hazajövés lehetőségét, mi is kezdtünk tervezni, csomagolni. Egy amerikai pokrócot befestettek Deggendorfban, abból varrattunk nekem egy kabátot, néha valami apróságot tudtunk venni. Mivel eltört a szemüvegen, egyszer az erdőben ülve, tanítva, ráléptem a fűbe letett szemüvegemre - csináltattunk egyet. (A mai „házi" szemüveg ez. Itthon is sokszor aludtam rajta, sokat kibírt.) Hallottuk, hogy itthon nagy hiány van gyógyszerben, Dobák doktor sok jó receptjére elég sok orvosságot tudtunk venni, főztem áfonyalekvárt, konzerves dobozokba tettük, minden apróságot igyekeztünk megőrizni. Jocó ládákat csinált, összeraktunk sok apróságot.

Valamikor november elején komolyra fordult a dolog. Még az utolsó percben a vonatnál vettünk egy amerikai zöld pokrócot, ez évekig a „takarónk" volt, később a gyerekek sátra lett belőle a fenyők alatt. Marhavagonba pakoltak, négy-öt család voltunk együtt, kettőre emlékszem: Krúdy Ilona, egy tan- felügyelő özvegye, s egy kis púpos, talán Zajácz nevű nő, a Hímesből. Napokon át jöttünk, valakinek volt egy heverője is; mi a ládák közt kuporogva aludtunk, éltünk. A határon átjöttünk, megállt a vonat, s valaki szőlőt árult magyarul. Rettenetes volt. Komáromba vittek. Ott ki kellett szállni, a férfiakat, nőket külön választották. A vár kazamatáiba vittek, egyenként ellenőriztek mindenkit. Egy fiatal zsidó ember „hallgatott ki", kérdezősködött, legjobban az izgatta, hogy levelet hoztunk-e haza, s „kedvesen" közölte, hogy a jövőben, mint nyugatos, nem taníthatok. Mondtam neki, hogy sajnálom. Elengedett, a férfiak, katonák igazolása gyorsabb, egyszerűbb volt. Elindult a vonat, s talán 3-4 nap után végre Nyíregyházára érkeztünk. Nem tudom, honnan tudták meg, de Emmuska és Nagyapa vártak az állomáson. Boldogan találkoztunk. Lepakoltunk, egy trógeros ember felpakolta a csomagokat, húsz forintot kért. Nagyapa azt mondta, nincs nála annyi. Emmuska azt mondta, hogy ők a Szarvas utcán laknak, menjünk arra, ki fogja fizetni. Lassan, a Kiss Ernő utcán besétáltunk, bementem az ismeretlen lakásba. Ott volt Kereszt és Etu. Leültünk, Kereszt azt mondta: iszik egy pohár tejet? Akkor kezdtem el sírni. Hazaértünk.

56