Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Nevelőfalum, Oltszem
Ahogy ott álldogálok, egyszer csak nyílik az iroda ajtaja, s kilép rajta egy gyönyörű, egy csodálatosan szép jelenség, egy asszony, egy királynő. A haja, mint korona a fején, a tekintete felséges... Én nagyon jól tudtam, hogy ismeretlennek nem szokás köszönni, de mindez olyan váratlanul jött, hogy amikor a közelembe került, csak úgy önkéntelenül bukott ki belőlem: „kezitcsókolom". Hirtelen megállt, lenézett rám kedvesen mosolyogva:- Mi az, pöttöm, téged is beíratni hoztak? - Ez már túl sok volt nekem, a pohár betelt, s kibuggyant a zokogás:- Nem, én nem jöhetek iskolába, mi nagyon szegények vagyunk, nekem nem lehet tanulni, pedig nagyon szeretnék. - Nem volt talán sürgős az útja? Meghallgatott, aztán megfogta a kezem:- Gyere be az irodába, beírunk, aztán jössz te is az iskolába... - Tanár úr, ezt a gyereket beírjuk - mondta bent. A párbeszédnek már csak a töredékeit bírtam felfogni. Karácsonyig nem lehetek ingyenes, mert olyan nincs, de fizetni azért nem kell. Akkor majd a bizonyítványom alapján - minden fog menni - az évharmados adósság sem fog számítani. Ingyenes leszek, de azért csak küldjem be az édesanyámat, beszélniük kell vele. De mondjam meg, nem kell fizetni. A „királynő" Böske néni volt, az igazgatónő. Tőle még a nagy diákok is féltek, akik nem hozzá tartoztak. Reszketve lapultak a padra, megkaphatták a nyaklevest, ha rosszul viselkedtek. Én soha nem féltem tőle. Hazafelé nem is a vonaton ültem, hanem valahol messze, szédületes messzeségben. Van-e valaki, aki ezt az érzést csak egy pillanatra is érzékelni, felfogni tudná? Mami semmi esetre sem tartozott ezek közé. Nem, ő egyáltalán nem lelkesedett, inkább valami ellenállás, valami tiltakozás támadt benne. Rémülten, megdöbbenten néztem: ez nem igaz, ez nem lehet, hogy Mami ne örvendjen annak, ami nekem mindent jelent! Ő nem látja, nem érzi, nem ujjong, hogy: „Lelkem, csoda történt, valóságos csoda!" Hiszen én most azt vártam tőle! És hol vannak a nagy szavak, amik máskor ömlesztve áradnak belőle? Nem, a világért sem így fogalmaztam meg akkor magamban. Néma voltam, mert az érzéseimhez a szavak úgy sem találtak volna formát, s az igazán nagy érzéseket talán nem is volna szabad soha formába kényszeríteni, kerékbe törni. De a lényegen, a valóságon mindez szerencsére mégsem változtatott semmit: én első gimnazista lettem. „Gimnázista", így mondták, mindenki ezt vallotta, bár a sapkánkon az SZMK embléma és az ajtón a felirat másképp hirdette: „A Székely Mikó Kollégium Polgári Leányiskolája". De hát nálunk a szavak szavak maradtak, és a valóság is maradt valóságnak: gimnáziumi tananyagot tanultunk és közösek voltak a tanáraink is. (Különben is én mindig várva-vár- tam, hogy körülöttem, velem valami rendhagyó történik, ami más törvényekhez, szabályokhoz igazodik.) •kieic 53
