Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző
Én igen nehezen barátkoztam, s egy kicsit merev is voltam az ilyen kapcsolatokban. Most azonban egészen jól éreztem magam Cicával. Együtt festettük a húsvéti tojásokat, s együtt izgultuk végig a locsolást. Ilyesmiről én csak a többiektől hallottam, s igen szenzációs volt, hogy most egyszerre részem lehetett belőle. Az ismerős fiúk fiákért fogadtak hárman-négyen, s úgy, kocsival jöttek locsolni. Gomblyukukban nagy jácint csokor, de azért még a mienknek is oda kellett férni. Sonkával, likőrrel illett kínálni, aztán egy kis évődés, szórakozás után továbbálltak. Két-három csoport jött. Egyik este tánccal egybekötött műsoros este is volt, engem is elvittek, de szégyenkezve vallottam be, hogy nem tudok táncolni. Jó volt, kellemes volt a húsvét, de az apám nem került itt szóba, pedig Olcsváriiéknál csináltatta ő is a hámjait, azt tudtam. Na, majd Szentpálon - vigasztaltam magam. A szentpáli visszatérés is kedves volt. A „fogadó" rég feledve, itt ismét az „ovónéni" kislánya voltam. Mindenki szívélyes volt hozzám, mindenki mesélt valamit. Régi osztálytársam, Magyari Annuska is szép nagylány lett. Ő, aki igen okos és jó tanuló volt, csak két polgárit végzett el Vásárhelyen az apácáknál. Aztán hazasírta magát nagylánynak, s most hordja az édesanyja egyik bálból a másikba, mert hát így szokás férjhez adni a lányokat. Itt aztán valóban sikerült megtudni, hogy hol él az apám. Még csak kérdezni sem kellett, Mosó Pista bácsi említette meg egy este, hogy Radnóton van egy bankban, mint nyugdíjas, és pénztáros. Ennyi elég is volt nekem, nem is kérdeztem semmit, tudtam, hogyha esetleg Radnótra írok, ott mindenképpen meg fogja kapni a levelemet. Egyelőre nem volt sürgős, még csak játszadoztam a lehetőséggel: mi lenne, ha... Amíg csak magamban dédelgetem a gondolatot, addig az enyém. Addig csalódás nem érhet, addig lehet álmodozni egy apáról, aki lényegében addig biztos, hogy van... A vakáció tehát sikerült, minden jó volt, még mesélni is volt miről, csak a legfontosabbat tartottam meg magamnak. Mami is írt, s én most tudtam meg, hogy Zolti egész szünet alatt otthon feküdt diftériával, majdnem meghalt. Ő hálát adott, hogy nem voltam otthon, mert ha hazamegyek, biztosan megkapom, de az már nem biztos, hogy én is túléltem volna. Hát ilyen különös dolgok történnek az emberrel, a gondviselés így intézkedik néha helyette. Most aztán jött a nagy év végi nekirugaszkodás. Kedvem is volt, akaratom is eléggé, s csak sikerült az elejére feltornásznom magam. Most Mami nem költözött, még a kis házba mentem haza. A ház körül, a gyár körül embermagasságúra nőtt a gaz, néhány csirke talált jó búvóhelyet benne, különben lakatlannak, elhagyatottnak nézett ki minden. Ez a hely nem lett sehogy sem otthonom, nem volt benne egy barátságos zug. Ha ide-oda elhúzódtam, csak bámultam a fellegeket, s arra gondoltam, jó lenne utazónak lenni - hold-utazónak - s onnan fentről lelógatva a lábamat, nem törődve semmivel, lenézni ezt a kietlen, lélek nélküli világot. 98
