Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül
igen, inas volt, s azt mindenki tudta, hogy inasnak lenni nem gyöngyélet. Azt ki kell bírni akár 11 évesen is, nem lehet egyik helyről a másikra vándorolni. Milyen szomorúan, s valami csodában reménykedve leste a visszatérő szekeret. Pedig nem is olyan rég, mennyi bizakodással ült a szénába a saroglyábán: „Ne búsuljon Mami, majd gépész leszek, s akkor minden jó lesz, majd autót is veszek". Most pedig, mint egy fészkéből kihullott, csóré, didergő verébfióka várja félve, hogy visszavigye a szekér csirkét etetni, disznónak moslékot hordani, padlót súrolni, lovat kefélni... s az éjszakai vakarózásokba, amikor sebesre marja ványadt kis testét a csípések miatt. A gondtalan gyermekkorból egyszerre hullt bele a legnagyobb nyomorúságba, ami sodorja-sodorja az embert, s nem tud ellene semmit tenni. A meséim kezdték színüket, ízüket veszteni, már nem leltem örömömet bennük, egyre csak a Zolti szomorú kis arcát láttam. Kellett hát valaminek történni, ami kirángasson ebből a felemás helyzetből. Jóformán sehova sem jártam. A kézimunkát vittem vissza Szentgyörgyre, meg vasárnaponként a templomba. Az otthoni könyveket is mind kiolvastam már. Könyvhöz úgy jutottam egyszer, hogy Zathureczkyre valaki rásózott 12 darab pengős regényt, s mikor megpróbáltam tőlük kérni valami olvasnivalót - nekik sem lévén más - ezeket adta ide: Halk húrokat penget a vándor... Októberi fellegek... már csak erre a két címre emlékszem. Egy vasárnapi istentiszteleten pap bácsi kihirdette, hogy pünkösdkor konfirmáció lesz. Nekem külön is szólt, ugyanis akik középiskolába jártak, azok ott, negyedikben konfirmáltak. De mivel sem én, sem Demeter Feri nem mehettünk már negyedikbe, a konfirmáció itthonra maradt. Ennek pap bácsi örvendett a legjobban, mert így legalább lesz két „példamutató" konfirmandusza is. Volt tehát már kézimunkázás közben a búcsálódáson és az ábrándozáson kívül más elfoglaltságom is, mert a kátét szóról-szóra kellett tudni. Szégyent vallani nem lehetett. De nemsokára más tanulnivaló is került. Szentgyörgyről, a Mikóból kaptam értesítést, hogy a különbözeti vizsga negyedikből meglesz, és készülni kell rá néhány tantárgyból. így aztán „lelki életem" ezekkel a nagy feladatokkal egészen átállítódott. Kézimunkáztam és tanultam. Járt a kezem, járt a szám, egyik segítette a másikat. Talán éppen akkor szoktam meg annyira az ilyesfajta munkát. Beszélgetni is csak úgy esett jól, ha közben járt a kezem. Zenét hallgatni, sőt tévét nézni, vagy valaki előadását hallgatni, s egyben kézimunkázni, az ma is idegnyugtatóbb számomra, mintha külön-külön teszem a kettőt. A konfirmáció általában áldozó csütörtökön szokott lenni, de most pap bácsi pünkösdre tette, azt hiszem, a kicsit megkésett virágok miatt. Ez különleges ünnepe a falunak, mert csak kétévenként tartották, hogy több gyerek gyűljön össze. Annak szépnek, és virágosnak kellett lenni! Mennyi izgalommal készültem rá! Újra nem telt, hát a régi lakkcipőmet sarkaltattam meg, a régi fehér vászon matrózruhámat átalakította Mami, 83
