Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Egy esztendő iskola nélkül
Biri, a szakácsnő volt számomra Jókai: „Egy játékos, aki nyer" című regényéből az Axamita leányasszony. A hangja is olyan volt, mint egy őrmesternek, s volt benne egy kis titkolt melegség velem szemben, mint Axamita leányasz- szonyban Milióra irányában. Ami a férfias hangját illeti, arra egészen különös módon tett szert. Előző helye egy öreg vendéglősnél volt, akitől Birinek gyereke született, s szülés közben olyan erősen ordított, hogy a hangszála megrepedt, s azóta olyan a hangja. A gyerekért tartásdíjat kap, vidéki rokona gondozza, ő meg elszegődött ide szakácsnénak. Nem is csinál mást, csak főz, mosogat, és a napi takarítást végzi. (Port Vili töröl.) Az asszonya reggel kijön még pongyolában, a kamrából kiadagolja az ebédhez valót, a kamrát bezárja, aztán Biri csinálja a többit. Az asszony egyébként felkeléstől 10 óráig a fürdőkádban áztatja-főzi magát minden nap. A kézimunkázás a hálószobában folyt, s mivel egyik végét ő varrta, nekem is ott kellett lennem. Úgy nyolc körül lett készen a szoba, pár napig akkor kezdtem munkához. De az asszony megüzente Biritől, hogy úgy nem jó, nyolc óra túl késő. Keljek fel én is hatkor, és a konyhaasztalon a lámpa alatt dolgozhatok hamarabb is. így alakult ki a munkaidőm reggel 6-tól este 10-ig. Szünet nem volt jóformán semmi. A konyhaasztalról bementem a szobába, ott már ketten dolgoztunk ebédig. Amikor készen volt az ebéd, Biri mind feltálalta hármuknak: neki, a gyógyszerésznek, meg a segédnek. A maradék volt a mienk, hármunké. Rendesen kihűlve, gusztustalanul került ki hozzánk. A többiek már megszokták így, de mikor Biri látta, hogy fanyalogva piszkálom az ételt, attól kezdve a kedvemért megmelegítette. Nekem ez is szokatlan volt. Nálunk a cseléd mindig velünk evett az asztalról, pap bácsiéknál külön szedték a részét. Zathureczkyéknél a cselédségnek külön főztek, de ilyen „maradékosdit" sehol sem láttam. Ebéd után rögtön varrni kezdtem az asztalon. Nagy, súrolt konyhaasztal volt, a kézimunka is jól elfért rajta, nem csüngött a földre. Majd négy óra felé ismét behurcolkodtam a szobába, de nem egészen egyhangúan. Általában ketten csináltuk, de néha még bejött Vilike is, ha a gyógyszertárban kevesebb volt a mosogatás. Rádió még nem volt, de volt helyette egy lemezjátszó25, és megvolt akkor divatos összes sláger: „Ne játssz velem Kata", „Hosszú az éjszaka, ne menjen még haza," „Ibolyák, lila ibolyák"... meg még sok más. Akkor 25 Édesanyám kellemes, tiszta hangon énekelt, és szeretett is. (Főként, amíg a Mák utcán laktunk.) Első emlékeim közé tartozik, hogy amikor Pista néhány hetesen beteg lett (pilorusz görcs) és hazahozta a kórházból, a mérlegen szoptatott, nehogy a gyerek túlegye magát. Utána 15-20 percig sétáltatta körbe a konyhában, (én utána a babámmal) és énekelt. Népdalokat közvetlenül a háború után tanultam tőle, elég sokat. Gyakran volt áramszünet, lámpapetróleumot nemigen lehetett kapni, a gyertyával is takarékoskodni kellett. A tüzelő kevés volt, hát a konyhában kuporogtunk a tűzhely előtt. Leginkább csak hárman, de néha édesapám is, ha otthon volt. Olyankor énekeltünk. Édesapámnak egyébként nem volt jó hallása, de ha padlófényesítés közben rágyújtott a nótára, mindegyik a Debrecennek van egy vize dallamára ment. Édesanyám zsoltárokat is énekelt vasalás közben, és rengeteg slágert ismert a 20-as évekből, de csak most tudtam meg, honnan tanulta őket. 79
