Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Bodor-internátus

álmodtam, másnap esett az eső, úgyhogy már a végén hosszantartó szárazság idején Pista nevetve biztatott: álmodj már Zsófival, hátha lesz egy kis eső!

Aztán elmaradtak az álmok is, de amit tanultam tőle, ma sem felejtettem el. Főleg azt, hogy a munka nem csupán istenátka az emberen.

***

Az ünnepélyt megtartottuk, de én semmire sem emlékszem az egészből egyébre, csak Zsófikára, aki néhány mondatból álló üdvözlését szépen, rendesen, és nagyon illedelmesen elmondta, meg Böske nénire, aki vigyázva állt mögöttünk. Annál inkább Kós Károlyra, aki szemben állt velünk. Nem volt túl magas, de szikár, nem fiatal már, de nem is öreg, s én le nem vettem a szemem egész idő alatt róla. Csak néztem-néztem, hogy soha el ne felejtsem, mert először láttam életemben olyan élő embert, akit a magam kis tárházában levő nagyokkal tartottam számon: Gábor Áronnal, az ágyúöntővel; Bodor Jánossal, aki Marosvásárhelyen olyan zenélő kutat csinált, amit soha senki nem tudott később még csak meg sem javítani, pedig ő csak egy kis csavart vett ki belőle.

Akkor még csak hallottam Kós Károlyról, a könyveit csak később ismertem meg. De a bámulatom, tiszteletem és szeretetem azóta csak nőtt, s mióta uram A Varjú nemzetséget éppen tizenötször olvasta el, állandóan kísértett a gondolat, jó volna felkeresni egyszer...

Az új bentlakás jobb, konszolidáltabb körülményeket jelentett, de nem kellemesebb és jobb életérzést. A másik színesebb volt, mozgalmasabb, ez szimplább, egyhangúbb. Olyan új volt, hogy egyenesen rideg. A festékszag, festék foltok és kőpor maradvány egy-egy zugban... meg aztán nem is volt készen az egész. Csak szállás maradt és nem otthon. Év végén már nagyon vágytam haza, mert az évzáró sem ígérkezett harmadikban olyan varázslatosan boldogítónak, mint az előző évben. Év vége felé valami új rendelet híre kapott szárnyra. A Böske néni bentlakói hozták, mégpedig azt, hogy bármilyen jó is valakinek az általános eredménye, ha hatosa van az egyes jegyei között, már nem lehet „első". Ez bizony engem egy kicsit elszontyolított. Sajnos nem is egy, hanem két hatossal kellett számolnom.

Harmadikban már nemcsak a román irodalmat tanultuk románul, hanem a történelmet, sőt a francia nyelvet is. Magyar nyelvű, román szakos tanárokat vagy nem kaptak, vagy nem volt olyan, aki véglegesítő vizsgával rendelkezett volna. így ezeket a helyeket regáti - magyarul egy szót nem tudó - tanárnőkkel töltötték be. Elképzelhető, hogy mi, akik addig sem jeleskedtünk valami nagyon, amíg magyar tanár kérdezte ki a szavakat, magyarázott, fordított, most egyszeriben tanuljunk meg nem értett szöveget! Hát bifláztuk, de egyáltalán nem nagy lelkesedéssel. Meg aztán hogy is mondjam: egy kicsit inkább dicséretnek éreztük azt az elég gyakran hallott kijelentést, hogy „ezek a székely gyerekek olyan botfülűek, semmi nyelvérzékük nincsen". így hát nem is igen aka- ródzott nyelvérzékkel jeleskedni, pláne nem a román nyelvvel kapcsolatban.

69