Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Bodor-internátus

A sok bolondozástól aztán nem is jutott ideje a tanulásra, de talán a szülei sem tudták fizetni a költségeket, s második után kimaradt.

Zsófika valóban elválaszthatatlan volt Juliskától. Egymás mellett volt az ágyuk, együtt ültek a tanulóban, az osztályban, az ebédlőben, egymással mentek párban az utcán. Zsófika jóformán szóba sem állt senkivel, még az osztálytársaival sem tegeződött, mindaddig, amíg egyik negyedikes, élve a nekik kijáró tekintéllyel, rá nem ripakodott, hogy most már elég volt ebből, és ez itt nem szokás. Én, azt hiszem, már akkor taszíthattam, mert engem magázott legtovább.

Egyébként Zsófika volt a legjobban felszerelt gyerek. Mindene megvolt, minden új, és mindenből az előírásnak megfelelő mennyiség, de nem több. Mindenből a legjobb, de nem a legszebb. Valami nagy-nagy mértékadó puritanizmus nyomta rá bélyegét minden holmijára. Otthoni ruhája fehér-szürke pepita fekete paszpóllal, és a húszas évek forradalmi divatját csak igen óvatosan közelítette meg. Míg mi azt méregettük, hogy a szoknyánk hossza egy arasznál több ne legyen, az ő ruhái legalább is térdig értek, de szalonban készült valahány, és finom anyagból. Cicafarknyi vékony hajfonata szorosan koszorúban volt akkor, amikor mi, többiek, már bubifrizurát viseltünk. De külön zongoraórára járt, hangversenyekre kísérte a zongora tanárnője. Egyszóval Zsófikának saját atmoszférája volt, egy kicsit olyan jókais, ami engem módfelett vonzott, de ha közeledtem, ő visszahúzódott.

Harmadikban már nem is lakott velünk. Böske néninek is volt egy 4-6 lányból álló magán-intemátusa, amit a nagynénje vezetett. Az igazgatói fizetés nem volt olyan jaj-de sok, épp úgy, mint a tanári, s néhány tehetős család örömmel adta meg a legtöbbet azért, hogy a gyerek a Böske néni árnyékában nevelkedjék.

De akkor, harmadik nyarán véletlenül mégis a Zsófikáék vendége lettem. Maminak valami olyan hivatalos írásra volt szüksége, amit csak a járási székhelyről kaphatott, s az Gidófalván volt. Természetesen nekem kellett elmennem érte, de Mami meghagyta, hogyha nem kapnám meg időben, és a vonattal már nem tudnék hazajönni, menjek el Zsófikáékhoz aludni... Mami mindenben nagyon határozott volt, ellentmondást nem tűrt, s mivel én meg általában igen félénk voltam, tiltakozni nem is mertem. Inkább vállaltam valami kellemetlen, felemás érzéssel azt, hogy valóban elmentem hozzájuk.

S a híres magyar vendéglátás úgy látszik, náluk is családi törvény volt, mert barátságosak voltak, s még kérni sem kellett, azt mondta a mamája - aki máskor soha meg nem szólított - hogy aludjak náluk. Délután volt, de Zsófika nem játszott, nem olvasott. Állandóan tevékenykedett, s én nagy-nagy megil- letődéssel próbáltam segíteni neki. A megilletődésem azért volt, mert eladdig azt hittem, hogy a gazdagoknak nem kell dolgozni. Ha valaki gazdag, akkor azt csinál, ami neki éppen jól esik. Vagyis ha nem felnőtt, akkor játszik, babázik, olvas, vagy valami más, kedvére való dogot művel. De dolgozni, azt már semmiképpen nem, azt csak annak kell, aki szegény. Márpedig Zsófika

67