Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Nevelőfalum, Oltszem
Itt nem messze van a bolt, ahova először jöttünk. Illetve csak volt, mert azóta lakássá alakították. Elég suta lett, boltnak takaros volt. Itt bent volt egy rövidke utca, de inkább csak a neve az, mert nem voltak igazi utcák, inkább csak egy-egy zug, és kész. Egy kicsit fentebb is laktunk, Máris néninek az utcai szobájában. Torná- cos, két szobás, padlós ház volt, középen pitvar, s jobbra-balra nyílt belőle a két szoba. Jó volt, nem kellett egymáson keresztül mászkálni. Majdnem szemben, Kovács Feri bácsiéknál laktunk utoljára. Nagyon öreg, zsindelyes, torná- cos ház volt, különbejáratú szobával. Még egy picike kamrát is kiszorított benne. Egyszer egy messziről jött családot fogadott be egy ideig, aki aztán tovább is mentek, csak a poloskájukat hagyták maguk után, ami itt a faluban ismeretlen volt. Három, vagy négy évvel később költöztünk utánuk, de a poloskák vagy mindent túlélnek, vagy feltámadtak nekünk Mi is elmenekültünk előlük. Most már nincs meg a ház. Vagy elhúzták a poloskák az Oltba, vagy összedűlt. De azelőtt még laktunk a kőhídon túl is, mindjárt a patakparton, jegyző bácsi picike konyhájában, na meg a magaslaton Felszeg és Alszeg között. Ha összeszámolom, ez hét, mind megvan, több már nincs is. Ott az a bolt - illetve, ami a helyén volt - az volt a Mihály János boltja. Ő volt a falu bírója is, oltszemi viszonylatban gazdag ember. Volt négy ökre, öt gyereke, s a négy ökör borította fel az én lelki egyensúlyomat. Ott a hegyen a templom, körülötte a temető. Alatta a papi lak. Ott laktak pap bácsiék, akiknek egy kicsit amolyan lelki gyermekük lettem. (Pap bácsi éppen úgy nézett ki, mint Rákosi...) Isten bűnömül ne vegye - hiszen én igenigen szerettem - de többet búsmagyarkodott, illetve ivott, mint kellett volna. Balra volt a felekezeti iskola a tanítói lakással, jobbra, egy kicsit a domboldalban az állami iskola, szintén a tanítói lakással. A zugban a dögös cigányok laktak. Itt csak ilyenek éltek, ők szedték ösz- sze az elhullott állatokat. Aztán még néhány ház, s vége Alszegnek. Na igen, ott még azon a senki földjének látszó részen, az a roskadozó ócskaság a sok giz-gaz között egy igen romantikus udvarház volt. Körülötte fenyves, azután meg nagy gyümölcsös le az Öltig. Ámbitusa is volt fehér oszlopokkal, körülötte mályvarózsa. Nagyon szerettem volna ott lakni. Mikor a tulajdonosa elment a fiához, nyolcadik helyre oda költözhettem volna. Gyurika, a segédjegyző kivette volna nekem, ha feleségül megyek hozzá... De Gyurika román volt, s én románhoz nem mehettem férjhez. Nem volt bennem fajgyűlölet, de idegen nyelvű, idegen nevelésű férfi mellett soha nem lettem volna otthon. (Egy idős, kedves és nagyon okos néni egyszer így fogalmazta ezt nekem: „Tudod, akkor jön el az igazi, ha úgy érzed magad a közelében, hogy hazaérkeztél.") Azon túl már Felszeg jön, szinte egy másik falu. Ott is ismertem mindenkit, de az már nem tartozott a nagy családhoz, az már egy másik világ volt. Az egész falu lélekszáma 650 körül mozgott. Egy tízemeletes házban ma több ember lakik. 46
