Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Szülőfalum, Kerelőszentpál
konyhaajtó reteszét hirtelen elhúztam. Akkor aztán azok, akiknél sem veder, sem kosár nem volt, elcsípték, vitték a kúthoz, s eleresztették, hadd szaladjon kedvére. Igen ám, de a vedresek akkorra már telemerték a vedrüket a kútból, utána zúdították a vizet, s szegény Róza sivalkodhatott, olyan lett, mint az ázott ürge. Aztán Mami a kosarasoknak sok tojást adott. Nem pirosat, hanem nyers tojást. Később tudtam meg, hogy az összegyűjtött tojást a legények eladták Ábrahámnak, a zsidó boltosnak, s a pénzzel fogadták meg délután a muzsikus cigányokat. Már délután megkezdődött a tánc egy csűrben, amit egész évre béreltek ki szintén a legények. Vacsoráig én is elmehettem, mert nagyon szerettem nézni. A legények az elején magukban táncoltak, illetve verbunkoztak, aztán kérték fel a lányokat. De nem is kérték, csak intettek nekik. A lányok szoknyája majd lesöpört a lócáról, ahonnan néztük... Néha az oláh táncba is elmentünk, azoknak a ruhájuk is más volt, a táncuk, meg a zenéjük is. (Ha Bartók, vagy Kodály muzsikát hallok, csak be kell hunynom a szemem, s már ott is vagyok ismét.) Sátoros cigányasszony gyöngyöt árul. Barna kezével belemarkol, magasra tartja a fekete, kék üveggyöngysorokat, úgy kínálja. Nagyon rimánkodok, Mami megvesz egy kéket. Ma is legkedvesebb ékszerem a gyöngy. *** Volt egy szép Dörmögő Dömötörös könyvünk sok-sok képpel. Ahol Dörmö- gő Dömötör vagy Dorka volt, ott végighasítottam a lapot. Tőlük is féltem. *** Volt a falunak egy énekes koldusa. Nem ott lakott, csak évente kétszer-há- romszor látogatta meg a falut. Láda-szerű kis szekérben ült, nyomorék volt, csonka lábakkal. A szekérbe fogva kis borzas lovacska, azt hajtotta, s vég nélkül kántálta:- A jó Iste-en fizesse me-eg. Magikat oltalmazza-a-a! Adjon erőt, egészsé- ge-e-et lelkei-i-im! - Felesége magas, sovány asszony gyalog ment, egy kicsit távolabb a szekértől, inkább a házak felé húzódva, mint egy szürke kísértet. Aztán nyíltak a kapuk, jöttek az asszonyok. Egy darab kenyér, krumpli, tányér kukoricaliszt került. Pénz nem, az a falusi embernek mindig kevés volt. Az asszony elvette, a kordéhoz ment, s zsákokba rakta az alamizsnát. Nálunk soha nem nyílt a kapu, mi soha semmit nem adtunk. Én rettenetesen szégyelltem, de Mami azt mondta, nem érdemlik meg: délután már ott a kordé Papp Dezső kocsmája előtt, amit kapott, eladja a disznóknak, s leissza belőle magát, akár egy disznó. Nem mondom, az igaz volt, magam is láthattam, de... mégis sajnáltam, mert olyan nagyon nyomorék volt a szerencsétlen. 26
