Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
IV. Magyarország - Budapest
Budapest Álltam a Keletiben kábán, álmosan. Hova, merre? Öt pengő lapult még a táskámban, talán elég lesz taxira, az elvisz, ahova kell. A ház kívülről majdnem új, nem rossz jel, gyerünk bennebb. Bent a szobában egy nő valakire ruhát próbált, szájában gombostűvel vetette oda nekem: nem kell most semmi. Olyan házaló ügynöknek nézett a táskámmal. Mindez csak egy pillanatig tartott, egymásra ismertünk: a nővérem volt. Egykettőre előkerült mindenki, keresztmama, kereszttata, Lajos, a bátyám. Zolti nem volt otthon. A lelkesedés, az ugyan nem szállt a plafonig! Negyedannyi melegséget sem éreztem ki belőle, mint annak idején Vásárhelyen. De hogy is hallelujáz- hattak volna? Két nem túl nagy szoba, az egyikből leválasztva a műhely, egy köves kis városi konyha - és mind erre ennyi ember, sőt még Mami is készül - ide... Igen elszomorodtam. Szerencsére álmosságra és fáradtságra hivatkozva a kedvetlenség is magyarázatot kaphatott, nem kellett más okát adni. Szerintem minden embernek külön-külön megvan a maga saját egyéni légköre, s egy családban mindez együttesen teremti meg a családi légkört. Emberek, családok mindig érdekeltek, szinte a bőrömmel, egész valómmal éreztem jól, vagy kellemetlenül a körükben magamat. Itt valami olyat tapasztaltam, amit még eddig talán sehol. A szoba bejárat ajtaja felett igen puritán, fekete-fehérbetűs felirat: „Hát Jézus mit szól hozzá?" Valóban nem tudom, Jézus mit szólt volna, ha véletlenül idetéved?! Itt sűrű volt a levegő, a feszült légkör szikrákat vetett, a mélyben szívósan és kétségbe kergetően fortyogtak az indulatok. S valami idegen elemként bekerültem ebbe a légkörbe, akaratlanul, a tudat alatt fenekestül felkavartam, csupán azzal, hogy nem tudtam azonosulni. Hol is kéne kezdeni, hogy egy kicsit érthetővé lehessen tenni az egészet? Valamikor volt a mindenki felett való keresztapa, aki pásztorgyerekből jutott fel mestersége csúcsára. Ő volt „Mester Úr", akinek remekművek kerültek ki a keze alól, s aki nem felejtette el talán egy pillanatra sem, hogy mind ezért kemény munkával kellett megfizetni. Talán utolsó volt abból a generációból, amikor még vándorútra keltek a mesterlegények, hogy tökéletesítsék tudásukat. Aztán volt a keresztmama, a szigorú, varrólányoknak, cselédeknek parancsoló Bella néni. 215
