Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
És még ott a menyecske is! Egy hét múlva egy lelkésztársát küldte olyan kérőformán, de én már megint csak nem akartam férjhez menni. December elején aztán egy hivatalos irat érkezett a tanfelügyelőségről: hivatkozással ilyen, meg ilyen rendeletre, mivel a működési engedélyhez a húszas létszámot öt éven át nem értük el, az iskolánkat bezárják. Januárban a második harmadot már nem kezdhetjük el. Derült égből villámcsapás! Nem gondoltuk, hogy Láte§ azért jön olyan hűségesen minden év elején, hogyha már másba nem köthet bele, hát kivárja azt a bizonyos ötödik évet. Azért a karácsonyfa ünnepségre csak készültünk, azt megtartjuk a gyerekekkel, de mi lesz utána? Hova mennek? A román iskolába? Akkor egy év múlva már nem is beszélnek magyarul. Aztán mi lesz velem? Hova küldenek? Jött az esperes úr: szeretné, ha a megyében maradnék. Mit szólnék Lu- pényhoz? Jaj, sírtam el magam, mint egy kamaszlány, oda én nem megyek! Bányászváros, fekete ott minden, feketék a házak, a homok, amiben a gyerekek játszanak, azt mondják, az emberek tüdeje is fekete a szénportól, Ott én biztos tüdőbajt kapnék. Pedig Lupény Tordosnál mindenképpen nagyobb és különb volt, városnak számított. Akkor menjek Őraljaboldogfalvára... Ez valamikor jobbágyfalu lehetett. Még most élt ott egy Bélteky gróf, ott volt a kastélya. Gazdatisztként pedig a már nem nagyon fiatal, gyerektelen tanítót alkalmazta. De hát a tanítónak tanítani is kellett volna, így aztán mindig keresett valaki helyettest. Amikor a gyűlésünk volt, éppen egy volt iskolatársam volt a helyettes, mert rendes kinevezést nem kapott. Volt ott egy öreg ház apró ablakokkal. Egy nagy szobában, meg a konyhában laktak a tanítóék. Egy picike szobában elfért egy heverő a helyettes tanítónőnek. Az előszobából, ami a pitvar lehetett hajdanán, nyílt egy másik nagy szoba, szintén apró ablakokkal, benne egy nagy vaskályha, ami meleget nem adott, csak füstöt, ez volt a tanterem. Ide járt vagy 30-35 gyerek. Rózsi kapott a tanítóéktói kosztot, „lakást" teljes ellátást, és - azt hiszem -1000 lejt fizetésként - alig több mint felét a tordosi fizetésemnek. Akár cselédnek is lehetett volna nevezni, urasági tanító-cseléd. Na, azt már nem, bőgtem megint el magamat. Esperes úr nem haragudott, szeretett, ő csak meg akart tartani a megyében, de így nincs más megoldás, hát átad a kerületnek. A gyerekeink jórésze egyébként később a szászvárosi árvaházban lett bentlakó. A kerület most elég hamar intézkedett. A köpeci tanítót behívták katonának, oda küld helyettesnek egyelőre. Köpec jó székely falu, ez ellen már nem lehetett kifogásom, készültem hát az útra. Tél volt, hideg is, az én gyermekeim szülei féltettek, mi lesz velem, hogy utazok „olyan messze"? Az egyik presbiter, Balogh Gyuri bácsi még el is akart kísérni, vasutas volt, szabad jegygyei, de akkor éppen szolgálatba kellett mennie. A négy Kiss gyerek nagymamája magaszőtt törülközővel ajándékozott meg, hogy gondoljak néha rájuk. 197
