Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
láthattunk helyenként. Az is betonból, guggolós. Két oldalt két cipőtalp- nyi és formájú ráállóval, s csorog benne állandóan a víz. Azt mondják, így egészséges, azon nem lehet vérbajt kapni... Csakhogy nekünk Szentgyörgyön az új internátusbán már egy évtizeddel ezelőtt angol vécé volt... S ez egy egészen új épület! Még villámhárító sem volt rajta. Egy borzasztó vihar alkalmával, mint a birkák, úgy bújtunk össze a zárt folyosón, miközben csittegett- csattogott körülöttünk. Voltunk ott aztán mindenféle kisebbségi nációból való tanítók. Volt köztünk dobrudzsai bolgár lány, besszarábiai orosz-zsidó házaspár, már felnőtt tanító fiukkal, jónéhány erdélyi szász, s mi magyarok. Közölünk is jórészt - egyébként csak egy kis csoport - csíki székelyek. Lehettek vagy hatan-heten, s igen összetartottak. Röhögnivalóan csíki tájszólásban beszéltek románul, azt lehetett hinni, hogy szándékosan. Szabad idejükben összeverődtek, s jókedvűen daloltak csíki népdalokat. Volt egy: „Köpjél egyet sógor a csizmám orrára, hadd glancoljon csütörtökön este a nagy mulatságba'." - Ezt rendesen elénekelték románul is ugyanabban az ütemben, ritmusban csak a szöveg volt imigyen: „Scuipe cumnatule pe cismele mele, trebuie sä strálusescá mine, pe maré petrecere." - ez olyan ragyogó volt, hogy az embernek majd' kicsordult a köny- nye a gyönyörűségtől. Rendesen bent kaptuk a kosztot, de néhanapján, szombaton, vasárnap, elmentünk vendéglőbe. Ott ismerkedtem meg a parázson, nyárson sült csirkével, ami igen-igen finom volt, a mostani grillhez hasonló. Ahhoz parázson sült zöldpaprikát ettünk, ami egészben maradt. Lehúzták a bőrét, és ecetes olajjal öntötték le. Kirándulni is vittek saját költségünkön a Mänästrire Poistrita-ba, meg a tengerre, de mivel én ilyesmire nem voltam felkészülve, csak a poistritai kolostort néztem meg. Itt csak férfi szerzetesek, kalugyerek éltek önellátóan, vagyis kertészkedtek, kaszáltak, szénát gyűjtöttek, kapáltak, állatot tartottak. Templomuk megőrizte a régi formáját, meg a szertartásokat is. Egyházi énekeiket a régi gregorián kottából énekelték. Mikor a pap kijött az oltár mögül a kis ajtón, a hívek keresztbe feküdtek a lába előtt, hogy átlépjen rajtuk, s úgy csókolták a ruhája szegélyét, utána meg az elfeketedett ikonokat. A pap a másik oldalon került vissza, ott ugyanúgy ismétlődött a jelenet. Görögkeleti szertartás volt, de ilyet még Váleniiben sem láttam. Az előadások egyébként, amiken részt kellett vennünk, elég lagymatagok voltak. A tavaszias levegő, amúgy is álmosító volt, a témák meg unalmasak. Egyszer éppen én vittem egy kis derűt a lélektan tanár előadásába. Arról beszélt, hogy a jobbkezeseknek bal oldalon, a balkezeseknek jobb oldalon helyezkedik el a beszédközpontjuk az agyban.- És aki kétkezes? - szakítottam meg az előadást. - Mert én például mindent bal kézzel csinálok, amit iskolába menetel előtt megtanultam. Bal kézzel vágok, varrók, rajzolok, vasalok, de jobbal horgolok, kötök, neccelek, írok. 184
