Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
egyszer összekerültem Bodor János háromszéki, de Szászvároson lakó nyugdíjas pap bácsival. Ő felajánlotta, hogy küld nekem könyveket a városi könyvtárból - én, mint vidéki, nem lehettem tag - ha elolvastam, küldjem vissza, ő majd cseréli nekem. Két hét a határidő. A barátságunkon mindez túl sokat nem változtatott, volt úgy, hogy a tisz- teletes hozta-vitte a könyveket, bár megjegyezte egyszer:- Ugyan Gabi, minek annyit olvasni? Látja, Emi nem sokat olvasott, mégis papné lett. A farsang alatt még lakodalom is volt, oda is együtt mentünk. A szép Gruja Zsófi ment férjhez. Egy, nála nem sokkal idősebb, más falubeli fiú vette el. Onnan is jött násznép, papostól, kántorostól. S mivel az ottani kántor fiatalember volt - olyan nyakigláb, legalább kétméteres - mi sem természetesebb, hogy a vacsoránál az én helyemet mellette jelölték ki. Hét elemit végzett falusi fiú volt, orgonálni megtanult. Ennyit tudtam meg róla annak a három mondatnak egyikéből, amit egymással válthattunk. Volt Oltszemen néhány gazdálkodó, egy-két gimnáziumot, vagy még annyit sem végzett parasztfiú, az öcsém barátai, vagy akár nálam pár évvel idősebbek, akikkel alkalomadtán jól el tudtam beszélgetni. De ezzel a szegény ürgével nem volt mit kezdeni. Néhány nap múlva, amikor hármasban éppen Ilonáékhoz mentünk ki az állomásra, a postás az utcán nyomott a markomba egy ismeretlen, szép írással címzett levelet. Felbontottam azon nyomban: „Kedves Gabika kisasszony! Ha vannak az életben pillanatok, amikor két ember egymásra talál, úgy érzem, amelyikben mi találkoztunk, az az volt..." És a végén illedelmes feleségül kérés... Hát bizony ezt nem lehetett egy igazi, jóízű nevetés nélkül elhallgatni! Akárcsak ez századeleji szerelmi levelezőből olvastam volna. A papék értetlenül néztek rám, s én átnyújtottam Eminek a levelet. Emi elolvasta, s a tiszteletes is. Nem nevettek, inkább komolyan néztek rám:- Gabi, azért ezt mégis meg kéne gondolni... komoly, tisztességes fiú... Mintha kalapáccsal vertek volna fejbe! Egy orvos nem venne engem feleségül, de egy műveletlen, még kántornak is sajnálni való pasassal „meg kell gondolni"! Hát igen, a barátság továbbra is megmaradt, s én konokul ragaszkodtam a fogadalmamhoz, pedig ez számomra még a „háton való favágásnál" is rosz- szabb volt. De Emi már nem volt az asszonyi eszményképem. Csak ennyi... Télen sokat olvastam, naplót írtam, nem békétlenkedve az életemmel, csak mind jobban éreztem, hogy magamban vagyok. De ami talán nagyobb baj, ezt a magányosságot kezdtem megszeretni, s lassan attól tartottam, hogy túlságosan is megszokom. Emiatt próbáltam ismét többet együtt lenni a papékkal. A húsvét közeledtével Emi eljött velem Piskire bevásárolni. Vettünk olyan szürke tweed kabátanyagot, amiből átmeneti - de szükség esetén - téli kabát is lehet. Fehér svájci sapkát, fehér szarvasbőr kesztyűt, fekete cipőt, fekete 178
