Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos

Hát nem Szabó Endrének kellett hálásnak lennem azért a ritka dicsérő jegyzőkönyvért, amit Láte§ felvett mindjárt az első alkalommal? Hiszen az én személyemben látta a „garanciát" arra, hogy a „kis létszámú" iskolában jó munka fog folyni, (Igaz, a jegyzőkönyv csak ravasz dicséret mögé rejtette a már ki tudja, hányadik kapavágást az iskola sírjának megásásához.)

Ha a legközelebbi faluba mentek papi látogatóba, engem is magukkal vittek, de olyan is előadódott, amikor magam maradtam náluk, mivel nekik el kellett menni valahova, és a beígérkezett vendéget illett fogadni. A pap- és tanítógyűléseket az egyházmegyében általában egyszerre rendezték, így oda sem kellett magamba menni, hanem együtt mentünk Lozsádra, Rápoltra. Es- peresi látogatáskor ők voltak a vendéglátók, de én voltam a „hecc"- központ, az egész társaság engem ugratott, igaz, lehetett is, mert az mindig szórakoztató volt. Karácsony felé már együtt készültünk az ünnepre.

Szászváros mindössze 4 kilométerre volt gyalog, vonattal nem volt érdemes menni, mert az állomás itt és ott, több volt 4 kilométernél. Ha kellett valami - esetleg fogorvos - oda mentem. Különben ott volt a Református Árvaház, egy kicsit olyan kollégium-féle is, ahol nemcsak árvák, hanem olyan vidékről való kisgyerekek is otthont kaptak, ahol a megyében levő faluban nem volt magyar iskola. A felügyelők diakonisszák voltak, a pedagógusok pedig világiak. Két iskolatársnőm is tanított itt, néha felkerestem őket. Megesett, hogy vakációban a diakonisszák ott tartottak ebéden. De Szászvárosra leginkább csak a szabad délutánokon mehettem, s akkor bizony csak estére vetődtem haza. Az útban egy erdős szakasz is volt, ahol szörnyen féltem. A hazautat úgy tettem meg, hogy száz lépést szaladtam, százat lépésben tettem. Ebből még az a haszon is származott, hogy a négy kilométer hamar elfogyott.

Nem sokkal karácsony előtt jött egy hivatalos felszólítás, hogy december 24-ikén délelőtt jelenjek meg Déván az egyik állami iskolában egy repülő-bizottság előtt teendő nyelvvizsgára. Nem volt valami ragyogó ötlet, de mit lehetett tenni? Szerencsére az ősz hosszan tartott, hó még nem esett, s a karácsony előtti nap szinte a tavaszt idézte. Kabátom, cipőm azóta sem került, így aztán nem volt más, mint „Miss Európá"-vá lenni ismét, s indulni Dévára. 11 óra körül már helyben voltam. Egy tágas tanteremben egy fiatal inspektor, hátul, az utolsó padban a felesége - ez volt a repülő-bizottság. Az inspektor kedves volt, szimpatikus, kérdezgetett egyet-mást, ha tétováztam, a felesége gyorsan súgott. Utolsó kérdése az volt, hol főzik Romániában a legjobb guicát? Ezt már súgás nélkül is tudtam: Válenii de Munteban. Megkaptam a papírt, hogy megfelelő szinten beszélek románul, ami végeredményben elég nagy dolog volt, mert sokaknál nem volt így, s bizonyára nem egy kolléga akadt, akinek alaposan elrontották ezzel a karácsonyát.

Amint az utcára léptem, a városka is mindjárt barátságosabbnak látszott. Alig száz lépésnyire, középen, ott emelkedett előttem Déva vára... Olyan csábító volt. Oda fel kéne menni, de vajon van-e erre lehetőségem? A vonatom

174