Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos
Szabó Endre nyár végén, ősszel még fehér nadrágban, cipőben járt, egyáltalán nem paposán, pecsétesen, amit én külön értékeltem benne. Piskire járt hetenként kétszer franciaórákat adni a tanítványainak. Sajnos, ebből az egyik éppen az itteni vallásórára esett, s így a saját tanításom mellett ezt is nekem kellett megtartani, de hát: „igazából véve az már magának, Gabi, úgy is mindegy..." Tulajdonképpen utólag sem sírhatok, hiszen nyáron hazaengedett, és olyankor ő kántorkodott helyettem. Néha berzenkedtem magamban, de fát igazán nem vágott a hátamon. Persze intézkedett, parancsolgatott, számon kért, beleszólt a személyi dolgaimba, leveleim az ő postaládájába hullottak. Ha a gyerekek a budi folyosóján dübörögtek, én mentem raportra... De lehet, hogy az én nagy függetlenségi mivoltomban éreztem ezt is soknak. Mert velem ugyan egyébként nem törődött senki, és ennyi függőséget talán még igényeltem is. *** A papéknál lényegében egészen jól éreztem magam. Számomra egy új légkört, új életvitelt jelentett, amilyennel eddig még nem találkoztam, de tetszett, s igyekeztem minél többet megismerni belőle. Valami ehhez hasonlót képzeltem el magamnak is. A bőség még így sem vetette fel őket, hogy a tiszteletes mellé keresett a papi jövedelemnek. A fodros, grenadin függönyös, csipkés hálószobájukat ugyan egy kicsit ósdinak találtam, de ahol négy szoba van - gondoltam - még az is elmegy. Különben ízléses, mértéktartó volt minden. Gyerekük még nem volt, alkalmazottat nem tartottak. Ágnes, a harangozó fiúk süketnéma húga járt időnként nagymosásra. Emi naponként kefélte a padlót, takarított, csinos háziruhában. Jóízűen, s főleg takarékosan főzött. A leveshez a vizet személyenként bögrével mérte ki, nem akóval, mint Mami. Húst, körítést, ha nem is túl szigorúan, de mértékkel adagolta. A legfontosabb mindig megvolt, de a drágább dolgokat ügyesen kerülte. Tésztát bizony elég ritkán sütött, mert drága volt a cukor. A munkáját szépen beosztotta, nem kapkodott, nem rendetlenített főzés közben sem. Tisztán terített asztal várt rám is mindig. Reggelire tej, kenyér, vacsorára tej, kenyér, szalonna. Ez egy kicsit egyhangú volt, de magam is rájöttem, hogy nagy választék itt nemigen lehetett. A faluban tojáson, tejen és csirkén kívül semmihez sem lehetett hozzájutni. A tiszteletes volt a beszerző. Kertjük is volt, de a kenyeret Emi tepsiben sütötte. A csirkén kívül csak a borjúhúst szerették, azt is a tiszteletes szállította. A tiszteletes nem nagyon cigarettázott, inni csak a vendégeivel ivott. Mert esperes-látogatás, papok vizitje, s a rokonság előfordult elég gyakran. Tőlük tanultam meg, hogyan lehet a vendéget igazán szívesen látni. A mértéktartás mellett, és hogy a tiszteletes minden garast költségnaplóba vezetett, soha nem számolták meg, hány pohárral ivott a vendég, mi ízlett neki mértéken felül. Egyszer két dévai kolléga bakancsban jött a falusi papékhoz, 172
