Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

III. Tanítónőként Erdélyben - Tordos

feleségül mezőségi pap korában. De ez csak egy megoldási lehetőség maradt. Én megfogadtam magamban, hogy ha fát vágnak is a hátamon, akkor is „jóban" leszek a papommal. Számtalan erdélyi falucska volt, ahol a papon és tanítón kívül más - vagy legalábbis magyar - értelmiségi nem volt. Végzettsége a papnak volt több, de a tanító a magáét a falusiakhoz mérte, s azt hordozta is, mint kutya a toliseprűt. Ebben persze a falusiak is segítették, hiszen minden ügyes-bajos dolgukban hozzá fordultak, mint aki a világi ügyekben jobban eligazodik, mint Isten szolgája. S a tanító el is hitte, hogy mint mindenek tudója, viselheti a rangot, neki már több műveltségre semmi szüksége, az igazi valaki csak ő... S a papnék rangjuk után akkor is többnek érezték magukat a tanítónőnél, ha csak négy polgárit sikerült összekaparniuk maguknak, s nem igen tegeződtek össze a tanítónővel.

Szerintem az alap-ok ez volt, s a többi örökös kicsinyes torzsalkodást mind ez okozta. Ilyen szempontból kellett tehát nagyon nyitott szemmel figyelnem már az első naptól kezdve, hogy az elején szerzett aránylag jó benyomások semmiképpen ne romoljanak, s ellentétekre sor ne kerüljön.

Szabó Endréről mindenki tudta, hogy eddig még egy tanítónőjével sem fért össze, s ha rólam már az első időben jól nyilatkozott, szemébe is mondták a kételkedők: „új seprő jól seper".

Ezen kívül volt még egy másik elintéznivalóm is magammal, amivel most, és itt, keményen, kíméletlenül szembe kellett néznem, és semmiféle helyzetben nem lehetett a dolgot átértékelni, vagy alkuba bocsátkozni vele. Ehhez a leckét már eszmélésemkor megkaptam. Létezésem rendhagyó volta már pici koromban befészkelte magát, azt nem lehetett onnan kiirtani, elfelejteni. Ha sokak előtt nem is volt titok, végülis az én egyedüli titkom volt, amiről soha mással nem lehetett beszélni, csak magammal. S mikor már tudtam olvasni is, ki segített nekem? Benedek Elek, Móra, Jókai, Jósika... Másokkal szemben hallgatag voltam, belőlem családi történeteket ki nem szedett volna senki.

Volt ugyan egy mesém, amit elmondtam, ha már nem lehetett elkerülni: „az apám építész volt, a háborúban szerzett betegségébe halt bele, az anyám óvónő..." és a többi. Ennyire mindig szükség volt, iskoláimat okmányaim bizonyították. Tovább már csak a végtelen szegénységünket említettem, ha muszáj volt. De mindezeken túl már nagyon korán tisztában voltam azzal, hogy egyedülálló, mindenkinek kiszolgáltatott lányként meg kell tanulnom védekezni a kísértések ellen.

Első fogadalmam valamikor az volt, hogy soha senki, a férjemen kívül engem meg nem csókol... De már Babónál rá kellett jönnöm, hogy a prüszkölő, karmoló kismacskát még a diákszerelem is elkerüli. S egy kis alku - már Gutánál - becsúszott a fogadalomba, hogy „egy csók nem komoly dolog, két csók, s a szívünk dobog, három csók, s rögtön a paphoz rohanunk..." Talán még akkor sem, de lehetőleg nem kell sietni, még a harmadikkal sem. Szégyelltem magam amiatt, ami már megtörtént, s meg nem történtté tenni sem lehetett, de új fogadalomra nem volt bátorságom. Nem élhettem vitrinben, nem védett

168