Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
II. A felnőttkor küszöbén - Egy év Valenii de Muntéban
az előadóból. De sem a festékről, sem a fokhagymáról nem tudtak lemondani a lányok. Amikor körülbelül elmúlt az óra, románra fordult a társalgás. Valamelyik lány török kávét főzött a konyhában. Doamna Moscu nem beszélt gyorsan, kicsit férfias, rekedtes szavait lassan eregette, akár a cigaretta füstöt, s közben igazi élvezettel szürcsölgette a feketekávét. Az egész asszonyban volt valami keleti misztikusság, a hangjában, törökös arcában, dús, egy kicsit mindig borzas fekete hajában, duzzadt ajkaiban... Lehet, hogy valamikor szép volt, de annak már sok nyoma nem maradt. A lányok közül azt, aki megtetszett neki, gyakran elhívta magához. Hogy ki tetszett neki? Mindenki, akiben sejtett valami nem mindennapit. Rodikát azért szerette, mert rendületlenül hitt a kártyában és a kávéjóslásban. Ma- riannt azért, mert jól beszélt franciául, és nagyon intelligens volt. Nekem az arcélemet tartotta érdekesnek, meg azt, hogy gyakran szórakozott voltam... így aztán nem egyszer voltam magam is Doamna Moscu vendége. Az a§ezämäntul50 Ferdinandban lakott. Ez egy kicsit távolabbi kertes lakás volt, szintén az intézethez tartozott. Ott is laktak lányok, azokra ő vigyázott. Ezek a lányok is velünk étkeztek. Doamna Moscu egy vékony falú nyári lakásban élt. A szobái tele voltak szőnyeggel, meg heverővei. Szőnyeg volt a falon, a padlón, a heverőkön. Akadt ugyan egy kisasztalka is, méghozzá kalotaszegi. Az ilyet különben nem egy román helyen meg lehetett találni. Általában gyümölccsel kínált, finom téli körtével, dióval. De a törökkávé sem maradhatott el, sem a dulceatá (édesség). Ez egészen sűrű szirupos befőtt volt, amiből egy kávéskanállal vett ki mindenki számára, ezt egy pohár vízbe tette. Úgy kellett aztán a kanálról egy kicsit nyalni, és rá vizet inni. Ez így volt szokás a Regátban. Nemcsak a befőttet kínálták így, hanem egy kicsit hígabban főtt szaloncukrot, s azt is dulceatänak hívták. Doamna Moscu jósolt a törökkávé aljából, kártyát vetett, de ritkán, és csak annak, akiről tudta, hogy feltétlenül hisz benne. így majdnem kivétel nélkül csak Rodikát tisztelte meg vele. Na, de nem akartam úgy elkalandozni a francia óráktól. Ilyenkor beszélt Doamna Moscu Párizsban tanuló gyermekeiről, saját gyerekkoráról, mindenről, ami csak szóba kerülhetett. Néha még az ebédidő is ott talált bennünket. Az ebéd! Rossz még rágondolni is! Soha nem tudtam megszokni. Azt a sok agyonzöldségezett levest kőkemény, rágós marhahússal, s valami csiga- tészta-szerű gyári tésztával. És mindig egyformán, ugyanúgy. S benne egészben hagyott fejhagymák, annyi, hogy mindenkinek jutott legalább kettő. Azt Doamná Ilcenko, egy orosz tanító román felesége szerette nagyon.- Csak adjátok nekem, drágáim - s telerakta a tányérját vele. Rövidlátó szemével fölé hajolt, fél karjával körülvette a tányért, abból harapta a kenyeret, rágta a hagymát. Az ajka fölötti szemölcsön három szőrszál ütemesen mozgott. Közben Maricelnek, a barátnőjének disznó vicceket sugdosott, és 50 Intézet, alapítvány 135
