Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
II. A felnőttkor küszöbén - Utolsó év a képzőben
Utolsó év a képzőben A lányok úgy találták, hogy egészen megváltoztam. A strandolás, sok úszás, evezés, a felszedett pár kiló, a csinosan rendbeszedett kis ruháim, a kezdődő szerelem, s általában a csodálatos nyár mind hozzájárult ehhez. A baj csak pár hét múlva szakadt rám: Apa nem írt. Hiába kértem, hiába zokogtam tele a leveleimet, egy sor válasz nem jött többé. Ha meghalt volna, sem lehetett volna számomra borzasztóbb... Csak sírtam, sírtam napszámra, s meg szerettem volna halni. Úgy éreztem, mindent, de mindent, ami értelmet adott az életemnek, Apámat elvesztettem, nincs tovább... Mint egy marionett végeztem a napi munkát, tettem, amit kellett, de néha cél nélkül szédelegtem. Egy szép őszi napon kirándulni mentünk a Kerek erdőbe. Az utat odáig, mintha csak magamban lettem volna, végig filozofálgattam. Aztán jött a játék, ugrándozás, dalolás, de én mindent csak egy bokor tövéről néztem, valami nagy-nagy messzeségből. S egyszer szinte eszelősen felugrottam: megyek világgá! Aztán mentem-mentem az erdőben. Egy órát, vagy másfelet, talán kettőt is? Vagy éppen csak egy felet? Ki tudná azt megmondani? S ekkor valami kutyaugatást ütötte meg a fülemet. Nekem sem kellett több, rémülten másztam fel a legközelebbi fára, amilyen gyorsan csak tudtam, még az egyik cipőm is leesett a lábamról. Ott aztán kireszkethettem magamat kedvemre, mert a kutyáktól rettentően féltem egész életemben. Valami vadásztársaság lehetett, a kutyák csaholása egyre közelebbről hallatszott. Már ott is volt két szép barna vizsla, az én fámat is körbeszagolták. Most meg attól aggódhattam, mi lesz, ha a fél cipőmet magukkal viszik? De nem kellett nekik a cipő, úgy látszik, egyéb után kutattak. Miután elvonult az egész társaság anélkül, hogy engem észrevették volna, egy kicsit magam előtt is szégyenkezve kászálódtam le a fáról. Mert bár nem sokáig ücsörögtem ott fenn a magasban, arra éppen elég volt, hogy meghányjam-vessem nem éppen dicső viselkedésemet. Mert ugye, Arany János Juliskája is világgá ment egyszer, amikor azt hitte, hogy nem szeretik, aztán őt az első saroktól zavarta vissza a kutyától való félelem. De Juliska egészen pici lány volt, én viszont nemsokára húsz éves leszek, felnőtt ember, de a kutya elől én is felmászok az első fára. így korholgattam magamat, s megindultam a tábor felé, mert a fa hegyéről azt is megláttam, hogy nem is kerültem olyan messze tőle. Bizonyára körbejártam a táborhelyet. Eltűnésemet senki nem vette észre - sokan voltunk - és azt sem, hogy visszatértem. Furcsa lecke volt, de arra jó, hogy felhagyjak az állandó kesergéssel. A hetedik osztály a képesítő jegyében folyt, volt bőven elég elfoglaltság. 119
