Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Micsoda nyár!
Néhányszor inkább vasárnap délelőttönként mentem fel hozzájuk. A táncterem ablaka a főtérre nézett, s igen szórakoztató volt onnan lebámulni a vasárnap délelőtti korzóra. A látványosság fénypontja abban az időben két szép cigánylány volt. Bokáig érő selyem ruhában, turbánnal a fejükön, az egyik égő pirosban, a másik fehérben, mint két hindu hercegnő lejtettek fel-le, fel-le a korzón. A vásárhelyi cigányok egészen külön kasztot alkottak. A város Cigány-Szentgyörgy nevű részében laktak szép házakban. Sok volt köztük a zenész, gyerekeiket konzervatóriumba járatták. A két lány is onnan való volt. Legszívesebben azonban Jancsika néniékhez mentem. Babó, mint „nevelő" bevált nálam, nyertem vele. Jancsika néni meg úgy érezte, hogy velem nyert, és minden alkalmat megragadott, hogy magukhoz vigyen. Borús, strandmentes napokon Babó ismertette meg velem a várost. Vásárhely számomra sok érdekes látnivalót tartogatott. A Kultúrpalota, a Teleki téka, a gát, ahol csónakversenyt rendeztek, a temetők, templomok, a tisztviselő-telep megtekintése (s mellé egy fagylalt) mindig alkalmat adott az együttlétre is. Babó négy középiskola elvégzése után a konzervatóriumba került, s máris, mint tehetséges fiatal csellóművészt tartották számon. Nagyon reménykedett abban, hogy Pestre kerül a Zeneakadémiára. Egy-egy délután csak nekem játszott. Bravúrosan zongorázott is, de a cselló volt az igazi. Hosszú, fehér, finom ujjaival varázsolta elő a csodálatosan szép, zengő, mély hangokat. Arca is fehér volt, haja sötétbarna. Ragyogó zöld szemével úgy tudott rám nézni, hogy egyszeriben ábrándjaim lovagjává avattam. Ő lett a csodálatos, titokzatos mesebeli királyfi, csupa jó, csupa szép tulajdonságokkal felruházva, mindennel, amivel csak megajándékozhattam. Babó nem volt többé ő maga, hanem az, aminek én láttam. A fiúk csúfolódása nem érdekelt, s azt is igyekeztem elfelejteni, hogy egyszer, amint kísért haza, az úton széttaposott előttem egy lótetűt... s engem a hideg kirázott... Egyszer, a lépcsőházban búcsúzáskor csókolt meg először. Ügyetlen volt, aki adta, ügyetlenebb, aki kapta. Lehet, hogy neki is az első volt, nekem mindenesetre az... De úgy, ahogy volt, ábrándos világomba minden nagyon beleillett, és nekem nem is volt más „ideálom", ahogy ezt akkoriban neveztük. *** A fiúk nyara azonban nem csupa szórakozás volt. Géza hajnalok hajnalán kelt, hogy a reggeli hűvösön teniszezhessen, s reggeli után egy ismerős főorvos engedélyével kórházi gyakorlatra járt délig. Nagyon élvezte, amit csinált, de a legjobban az izgatta, hogy vajon igazán tehetséges-e? Tud-e diagnózist készíteni? S rettentő boldogan jött haza, amikor ez sikerült. Iván egy ismerős ügyvéd irodájában gyakomokoskodott, az ügyvéd szívességéből. Az ügyvédnek kislánya volt, Ivánt az irodában nagyon szerették... Ezek után úgy éreztem, hogy nekem is illene tenni valamit. Amíg a cseléd szabadságon volt, takarítottam helyette, azután meg nekifogtam - nehezen 115
