Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)
I. Két világháború között - Micsoda nyár!
kikerüljem. Ez sem volt könnyű, mert addig magamban sohasem eveztem, s saját képességeimmel nem voltam tisztában, meg azzal sem, hogy szemben a vízfolyással sokkal nehezebb evezni. Kudarcomat a világért el nem árultam volna, mint ahogy azt is titkoltam, hogy a mély víztől mennyire félek. Azt hamar észrevették, hogy jól tornászom, de azt már nem, hogy sohasem halacskázom, labdázom a mély vízben. Udvarló is akadt volna nem egy, de az „édes-ketteshez" túl mafla voltam, hamar otthagytak. Míg két-három fiúval ügyesen elévődtem, addig eggyel nem tudtam mit kezdeni. Akkor is hallgattam, mint egy kuka, amikor egy „köszönöm" is elég lett volna, hogy feloldja a kínos helyzetet. Egyszóval még mindig ügyetlen és merev voltam. Utólag azért mindig tudtam, mit kellett volna mondani - utólag, „a lépcsőházban". Szerencsére a Vitályos fiúk annyit köszörültek rajtam, amennyit csak tudtak. Az Agyagási igen messze esett a Gecse Dániel utcától, ahol laktunk, s ezt az utat mindig gyalog tettük meg, menet is, jövet is. Ebéd után elég hamar kellett elindulni, hogy az ott tölthető idő megérje a ráfordítottat. Ezeken a gyalogtúrákon folyt le a köszörülgetések zöme. S nem is mindig csak hármasban, legtöbbször egy-két barát még társult is hozzánk, akik szintén erre laktak. Itt aztán vigyáznom kellett ám, de nagyon. A „naiva" szerepet a hecc kedvéért szívesen vállaltam, de „buta" soha nem szerettem lenni. Mennyit ugrattak! Megesett, hogy a barátok a sapkám nagy pomponját autódudaként nyomkodták, s tutultak hozzá. Hatalmas szócsaták zajlottak. Első nagy bravúromra mindig büszke voltam. Géza tudta, hogy latint nem tanultam, egyik heccelő- désüket a „Quod licet lövi, non licet bovi"-val fejezte be, és lekicsinylőén legyintett.- Igazad van - mondtam, mint aki megadja magát - amit szabad az ökörnek, nem szabad Jupiternek...35 Hát ez telitalálat volt, s Géza elismerte, hogy nem vagyok egészen reménytelen eset. Aztán, ha nem volt strand, akkor került valami más. Nekem minden új volt, minden érdekelt. Megismertem Vilma nénit36, Apa két évvel idősebb nővérét, aki nyugdíjas óvónő volt. Vilma néni nemrég vett egy kétszoba-kony- hás-fürdőszobás kertes házat, de abból még nem költöztek ki a lakók, még 35 Az „ökör” és „Jupiter” felcserélése szándékos volt. 36 1963-ban még én is találkoztam vele. A Maros jobb partjától nem messze volt a Simó Géza utca. Ott állt az öreg elült kis ház, lapos helyen, nagyobb áradások idején a víz még a szobába is bement. Ez az ő tulajdona volt, az a bizonyos kétszobás ház, de ekkor együtt laktak Lilly néniékkel. Egy nagyobb, utcai szoba volt az övéké, második férjével, Silló Istvánnal élt benne. Egy tágasabb, udvari átjáró szoba vezetett a konyhához és a fürdőszobához. Függönnyel kettéosztva, az ablaktalan fele volt a Vilma néni „birodalma”. Nem tudom, az ágyán kívül mi fért még el benne? Vajon hogyan élték meg ezt a szegénységet az egykori jómód után? Lilly néni nehezen mozgott, fájtak a lábai, ízületei. A háztartást nem bírta ellátni, egy bejárónő főzött rájuk. Pista bácsi még nyugdíjasként is dolgozott. Azt hiszem, nem volt könnyű természetű ember, de hozzánk nagyon kedves volt. Vilma néni - akkor talán 92 évesen - néha felbukkant, soványan, szálegyenesen, talpig feketében, s valami miatt mindig zsörtölődött. Ha gyerek lettem volna, nagyon féltem volna tőle. 113
