Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

Jó volt az iskolába visszamenni, olyanok voltunk már, mint egy óriási család. Csak azon tűnődöm még ma is, hogyan tudtak a tanáraink bennünket úgy számon tartani, úgy törődni velünk, mint ahogy tették?

Az örökre felejthetetlen Haáz Rezső30... Milyen jó lenne, ha szavakból szebb emléket lehetne neki állítani, mint az a faragott kopjafa, ami sírját az udvarhelyi temetőben díszíti! Amilyen nagydarab ember volt, annyi jóság, kedvesség sugárzott róla mindenkire. Rajzórákon csak úgy mellékesen mondta el a véleményét a giccsről, a divatos, nagy munkával járó, mégis értéktelen góbién képekről, hogy miért borzasztó egy táncosnő fejű, fodros selyemszoknyás díványpárna, s miért szép akár egy írásos, buzsáki, vagy szűrmintás. S ha észrevette, hogy valakit érdekelnek a bokályok, hímes tojások motívumai

30 Haáz tanár úr szinte mitikus személy volt édesanyám elbeszéléseiben. Azon túl, hogy rajzot tanított, megismertette tanítványait a képzőművészet alapelemeivel, elhintette bennük a népművészet megbecsülését. De anyámra talán mindenkinél nagyobb hatással volt. Az bizonyos, hogy volt benne valamilyen veleszületett érzékenység, amivel ösztönösen elutasított minden csúfat, ízléstelent, és azonnal rácsodálkozott a szépre és értékesre. Ha módja volt rá, meg tudta teremteni a környezetében lévő tárgyak között a harmóniát. Ugyanakkor éppen a legfogékonyabb korban szakadt rájuk a mérhetetlen szegénység. Otthonuk aligha hasonlított bármilyen paraszti, vagy kispolgári lakáshoz. Ő tehát szivacsként itta a tanár úr jó tanácsait, amik kitértek az öltözködésre, lakberendezésre egyaránt. ízlés dolgában előttünk mindig Haáz tanár úrra hivatkozott, bár lehet, hogy későbbi ismereteit már maga építette bele ebbe a rendszerbe. Mindenesetre, nem tudom, volt-e még egy olyan tanítványa Haáz tanár úrnak, aki a tanácsait gyakorlatban is megvalósította volna. Édesanyám ilyeneket idézett:- A fénykép nem falra való, hanem albumba. Különösen ellene volt a terjedő szokásnak, hogy a kinagyított esküvői képet fölrakták a hitvesi ágy fölé. (Reformátusoknál egyébként hiányzott a feszület, vagy a Mária kép.) Nálunk tehát nem volt fénykép, egyetlen kivételként Ani kiskori, nagyon bájos műtermi felvételét betette üveg alá, a vitrinbe, évekig ott volt egy herendi rózsa mellett.- Ne rakjunk giccset a falra. Hajó festményre nincs pénz, tegyünk inkább metszetet, az olcsóbb, de művészet. A mi lakásunk első képei fametszetek voltak.- Nem praktikus, ha a szegény emberek egyetlen szobájukat telerakják a terjedelmes hálószoba bútorral. Nem marad hely semmire, jobb az ágyneműtartós rökamié, ami nappal ülőbútor lehet. Szüleim első lakásukat a Mák utcán már így rendezték be.- Ne rakjuk tele a lakást csecsebecsével, nippekkel, horgolt térítőkkel, a munkás, giccses góbién helyett szőttes, népi hímzés legyen. Nálunk szőttes falvédő, takaró, ruszin szőnyeg volt elsőként. Később, a Dobozi utcára költözvén Demény Irén barátnőjével még száda függönyöket is szövetett édesanyám. Amikor már jobban ment, torontáli szőnyegeket vett. Élete végéig szívesen kézimunkázott, többfélével is foglakozott, de legjobban az udvarhelyi írásost szerette.- Öltözködésben vigyázni kell a színekkel. A kék-zöld, barna-fekete nem jó együtt. Kockáshoz virágos nem való, tarka szoknya vagy blúz egyszínű párosítást kíván. Fontos a jó anyag, inkább kevesebb legyen, de mindig az évszaknak megfelelő színű, anyagú holmit hordjunk. A kiegészítők szinte jobban számítanak, mint a ruha. Lehetőleg azonos színű, anyagú legyen a cipő, öv, táska, illeszkedjen hozzá a kalap, sál, kesztyű.

Jellemző, hogy a legnehezebb 50-es években hozzájutott egy pár jó minőségű meggypiros papucscipőhöz. Ehhez később került ugyanolyan öv és bőrtáska is, tavaszi-nyári ruhái jórészt ehhez a kellékhez igazodtak. Időtlen időkig hordta, a táskát még én is megörököltem.

Magam sem tudom, hogy annyira tekintélytisztelő, vagy inkább közönyös voltam, de eszembe nem jutott vitatkozni ízlés dolgában, amit mondott, számomra evidens volt. Talán nem voltam eléggé „lány”, mert öltözködési mániám nemigen volt, leszámítva néhány raplit. Utáltam ruhát próbálni, ki nem állhattam a rózsaszínt és a selyem anyagot. Egyébként mindent elfogadtam, amit anyám rám adott, s a lakás is úgy volt jó, ahogy ő kitalálta. Bezzeg Pista, iskolás korában bejáratos volt számos barátjához, és mindenütt csak az ellenkezőjét látta, mint ami otthon volt. Ő aztán folyton kérdezett, vitatkozott: nálunk miért nincs fénykép, stb. A magyarázatok jó része ilyenkor hangzott el.

106