Dávid Gabriella: Nana, mesélj! - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 41. (Nyíregyháza, 2010)

I. Két világháború között - Székely udvar hely, Református Tanítóképző

Nyilván tudta ezt Hermin néni is, s azért volt ilyenkor a rendesnél is éberebb, s egyre-másra hívatta raportra a lányokat. Egy délután aztán rám is rám került a sor. Hermin néni íróasztala mellett ült, nekem helyet mutatott, hogy üljek le. Ez különben nem volt szokása. Abban a pillanatban felismertem kezében az apám egyszerű kék borítékját. Feladót sohasem írt, szép írása más volt, mint a Mamié, nyilván ezért fogott Hermin néni gyanút. Ideadta:- Nesze, bontsd fel, és olvasd hangosan, hogy halljam. - Kezemben reszketett a boríték, alig bírtam felbontani, de hangosan nem olvastam. Kivételesen rövid levél volt, gyorsan átfutottam: néhány jó tanács, hogy gondozzam a fogaimat, és Heider fogport használjak, ne krémet. Ahogy Hermin néni még várakozóan nézett rám, én átnyújtottam, olvassa el... Elolvasta, ismét csak a szemüvege fölött nézett. S kérdezte:- Az anyád tudja?- Most már igen - feleltem.- S hogy küldöd a magad levelét?- Kintiakétól... Szerencsére, nem kérdezte meg, ki az a kintlakó, mert Kovács Máriát nem szívesen adtam volna ki.- Ezután küldd le hozzám Katótól, majd én felteszem. - így lett Hermin néni az én leveleimnek közvetítője.

***

A szép dolgozattal nem sok szerencsém volt. A tanár úr véleménye lesújtó volt, éppen csak ki nem mondta, hogy „kedves, ezt nem maga írta". Nem is kaptam rá, csak nyolcast, a leggyengébb jegyet, amit Nagy Elemérnél magyar irodalom dolgozatra négy év alatt szereztem, s ráadásul nagyon lapítottam, hogy véletlenül ki ne mondja, mit gondol. Az a dolgozat nagyon jó volt, csakhogy én bizonyára nem úgy írtam volna meg, s ezzel a tanár úr jobban tisztában lehetett, mint én magam. Nem is kértem én segítséget többet ilyen téren!

A tél még sokáig tartott. Korcsolyám nem volt, de a világért sem kértem volna most már apámtól. Ródlizni azonban már én is mehettem, ahhoz mindenem megvolt. Jó nagy túrákat tettünk Udvarhely határában, s olyan hosszú volt a pálya, hogy nem sok fordulóra futotta az időből.

De a tél is hamar elfutott. Míg én azon törtem a fejem, miképp lehetne megoldani, hogy Apával találkozzam, Mami egyre azon sírt, hogy Zoltinak nincs cipője, nem lesz húsvétra, mit húzzon a lábára. Engem aztán elkezdett fúrni a lelkiismeret: szegény gyereknek nincs cipője, nekem meg még ródli- zásra, kirándulásra is van. Mi lenne, ha elküldeném neki? Ez még olyan szép, szinte új, fiúnak, lánynak egyaránt jó, s bizonyára nagyon örvendene neki. Nemsokára levelet kaptam Mamitól: „Ha már nem kell neked a cipő, Zoltinak biztos kicsi lenne úgy is, eladtam a bábaasszony Amálkának. Úgy örvendett neki, ilyen szép cipője még nem volt..." Elsírtam magam. Nekem is szép volt az a cipő, nemcsak Amálkának, s én nem azért küldtem, mert nekem már nem kellett, hanem mert az öcsémnek szerettem volna egy kis örömet szerezni.

103