Krasznay Péter naplójegyzetei 1861-1916 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 38. (Nyíregyháza, 2010)
Krasznay Péter naplójegyzetei 1861–1916 (Forrásközlés)
elenyészett üde arcszíne vissza kezdett térni. Itt lévő Ilka leányát biztatta, hogy menjen haza gyermekei közé, ő már jobban lesz, egészen jobban érzi magát. Ilka 15-én haza is ment. De alighogy elutazott, körülbelül úgy 20-dika körül, egy délelőtti órában teljesen magunk lévén, ágya eleibe ültem, s egy s más házi dolgainkról beszélgettünk. Amikor is egész váratlanul így szólott, hogy itt hagylak öregem rövid időn [belül]. Hasztalan igyekeztem őt megnyugtatni azzal, hogy milyen szemmel láthatólag javul az egészségi állapotja [!]. Kijelentette, hogy ő érzi, hogy a látszólagos jobblét csak utolsó fellobbanása az életerőnek. Ő tudja, hogy alig két hetet élhet még. De ezt gyermekeivel ne tudassam, nehogy szegények megint elhagyják családjukat, és a hosszú út fáradalmainak tegyék ki magukat. Csak majd a temetésre hívjam meg őket. Őhozzá pedig hívassam el a papot, had készüljön el az utolsó útra még ma. Minthogy ez utóbbi kívánságához határozottan ragaszkodott, délután 3 órára meghívattam a plébánost, kinek meggyónt, és az utolsó kenetet is felvette. Másnap, 21-én még egész nap vidámnak s megkönnyebbültnek látszott. Legtöbbnyire imádkozott, hol az ápolónőjével, hol a házi kisasszonnyal olvastatta könyvből a halálra készülők imáit, s utánuk suttogta. De mindég jókedvet mutatott. Ha hozzá mentem még mindég szép, csillogó, fekete szemei mosolyogni látszottak. És többször ismételte, hogy ha betegsége rosszabbra fordul is, messze lakó lányait ne értesítsem. Erzsi úgyis gyakran el-eljön, meg Sándor. Ami ugyan neki nehezére esik, mert Sándor mindég siratja őt. A nap nyugodtan múlt el, és elég korán lefeküdtünk. Éjjel azonban egy óra táján felébredvén, szokás szerint azonnal a mellékszobába siettem, hol szegény jó angyalomat ápolónője karjai között igen súlyos fulladozások között találtam. Azonnal az orvosért küldöttem, ki a szokásos csillapító cseppeket negyedóránként addig adogatta be, míg 3 óra tájba láza csillapulván, elaludt. Másnap délig csak percekre ébredt fel. Hanem arcán az éjjeli betegségi roham rombolásai igen erős nyomokat hagytak. Attól kezdve rohamosan gyengült, bár az orvos mindég biztatott, hogy még tavaszig elhúzhatja, nekem minden reményem elveszett. Azt hittem, hogy még egy rohamot ki nem bír. Minden éjjel vártam egy-egy rohamot. Az azonban nem ismétlődött, de szegény mindamellett folytonosan gyengült, hanyatlott. Formás kis kezeinek előbbi kellemes idomai még mindég megmaradtak, hanem arca annyira megnyúlt, hogy előbb gömbölyű álla hegyesnek nézett ki, szemei beestek, melle behorpadt, nyaka valósággal összeaszott. Majdnem ismeretlenné vált. * 21 Ezek voltak - az ezután következett napok - mindkettőnkre nézve a legkínzóbb szenve- - _ dések, gyötrelemmel teljes napok. Ugyanis szegény sokat szenvedett, ártatlan angyal november 23-tól kezdve oly belső fájdalmakat szenvedett, hogy azok miatt alig volt képes valamit aludni. Ébrenlétében pedig folytonos nyögésre kényszerítette a fájdalom. Nekem pedig minden nyögése, minden jaj szava egy-egy tőrdöfésként nyilallott szenvedő szívembe. Már abbeli fájdalmamat, hogy őt, akivel több mint 51 esztendőt haborítatlan boldogságban töltöttem, el kell vesztenem, legyőzni igyekeztem, de ez a fájdalom, mit szegény, ártatlanul szenvedőnek kifogyhatatlan szenvedései felett érezek, annyira levernek, hogy mint egy bódult járok körül, s nem tudok pillanatnyi megnyugvást találni. S az sem éjjel, sem nappal nem szünetel, hisz szegény betegnek fájdalmai sem szünetelnek. Oly kínokat szenvedek, hogy majdnem beleőrülök. Óh! Istenem! Elégeld meg már fájdalmainkat! így sóhajtok fel, és valóban jobb volna reá nézve is - szegényre - a jóttevő halál, minthogy egy és más napok óta alig eszmél. Nem beszél, nem ügyel a körülte történőkre. Ha kérdem, hogy mije fáj, azt mondja, hogy mindene. Úgy látszik, azt sem tudja 178
