Krasznay Péter naplójegyzetei 1861-1916 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 38. (Nyíregyháza, 2010)

Takács Péter: Egy Szabolcs megyei honvéd-szolgabíró gondolatai a magán- és közéletről 1830–1916 között

határozza meg viszonyát két vejéhez, Mezey Gyulához és Katits Istvánhoz is. Mezey Gyula vízrendezési- és kultúrmérnök a Lónyay-csatorna tervezése és létesítése során; Katits István vasúti tiszt pedig a Nyíregyháza-Kisvárda közötti vasút építésekor nősült be Krasznay Péter családjába. Mindkettőjük szakmai felkészültségét nagyra becsülte, de embersége, közélet iránti érdeklődése, családi élete és szónoki tehetsége miatt Mezey Gyulát a fiánál is jobban kedvelte. Legalábbis naplójában messze több dicséretet pazarolt rá, mint saját fiára vagy lányaira. Katits István műszaki felkészültségével, a munkában bizonyított felelősségtudatával és szakértelmével ugyancsak elégedett volt, de rendre elmarasztalta izgága természetét, mindig újabb munkahelyre és pozícióba vágyakozó türelmetlenségét. Szertelensége és kiegyensúlyozatlansága miatt féltette tőle fiát is, és katolikus létére inkább a kálvinista debreceni jogi akadémiára küldte tanulni, semmint a pesti egyetemre, nehogy a nyugtalan és körülményein mindig változtatni akaró Katits megrontsa, és magához hasonlóvá formálja.

Az, amit Krasznay Péterről a naplójából megtudunk, nem kevés, de talán mégsem a teljes élet. Merészség lenne azt állítani róla, hogy tipikus dzsentri-hivatalnok. Az sem lenne igaz, ha róla mintáznánk a polgárosodó korszak liberális közhivatalnokának portréját. Történelembe és társadalomba zárt sorsa eléggé változatosan indult, és feltűnően sok rokon vonást mutatott nemzedékének hanyatló köznemesi sorsával. A feljegyzéseiben minduntalan feltárulkozó hajlama arról árulkodik, hogy egy nyugodtabb korszakban, korábban modernizálódó országban a műszaki pályák valamelyikén kötelezte volna el magát, vagy kartográfusként, földmérőként, folyószabályozó mérnökként, vasúttervező- és építőként, netán géptervező mérnökként szolgálta volna közösségét. De mert a még szekularizálatlan világban a hithez való viszonyát fiai egyikének pappá neveltetésével is hangsúlyozni szándékozó apja papnak szánta, amihez semmi hajlandóság és elhivatottság nem volt benne, apja viszonylag korai halálával — talán Gábor testvére jóvoltából - ettől a nem kívánt szolgálattól megmenekült. Hithű katolikus maradt, de a sorsa is úgy alakult, hogy a vallás és hit terén végtelen türelmet kellett tanúsítania. Ez azonban sohasem volt terhére. Egyik lányának a házassága miatti református hitre való áttérését is zúgolódás nélkül elfogadta, sőt feleségével szemben segítette is. Vallási kérdésekben két alkalommal lázadt fel a lelke saját hitének főpapjai ellen. Első alkalommal a pápai csalhatatlanságot kinyilatkoztató enciklikát átkozta el, második alkalommal pedig az ellen háborgott sokáig a lelke, hogy a pápa a katolikus-református vegyes házasságban született, reformátusnak keresztelkedett gyermekeket törvénytelen ágyból származónak nyilvánította. Ez személyében is sértette, mert egyik veje református pap volt, s így attól származó unokáit nyilvánította törvénytelennek a pápa.

A reformkorban aprózódó birtokú vidéki középnemesek számára a legtermészetesebb volt, hogy jogi ismereteket szereztek, és alkalomadtán bekapcsolódtak a közéletbe. Ha vonzalmuk kialakult, előbb-utóbb megválasztották őket valamilyen vármegyei hivatalra. Tehetségüktől, rokonsági és baráti körüktől, ismertségüktől, családi hagyományaiktól függően lehetett belőlük esküdt, szolgabíró, vármegyei ügyész, jegyző, főszolgabíró, főjegyző, esetleg alispán. A 19. század elejétől már elmúlt a középbirtokos nemesség ódzkodása a közhivataloktól. Többen szükségből, mások presztízsből ragaszkodtak választás útján történő elnyerésükhöz. Némelyek családjuk bárói rangra emelkedését, vagyonosságuk hosszú távú megalapozását biztosították - Uray Bálint, Kende Zsigmond - alispánságuk idején. Mások politikai hírnevet szereztek. Krasznay Péter vágyai és álmai nem terjedtek az al- ispánságig. Ismerve saját képességeit és iskolázottságát, megelégedett az esküdtséggel (1860-ban és 1866-tól). Jó szerencséjének vélelmezte a szolgabíróságát (1872-től),